Isten éltesse sokáig! Nemrég ünnepelte a 70. születésnapját, remekül néz ki, évek óta semmit nem változik.
Gyarmati Andrea: A szüleim hosszú életűek voltak. Apu 86 évesen, anyu 93 évesen ment el. Minden bizonnyal jó géneket örököltem, de sokat teszek is azért, hogy jól legyek, jól érezzem magam. Az úszással egy percig nem hagytam fel, naponta járok uszodába, mellette konditerembe is. Ha valamiért kimarad egy nap, délutánra rosszul érzem magam. És dolgozom, nem is keveset.
Nem túl sok ez így együtt egy kicsit?
Gy. A.: Körmendi István háziorvos 101 éves, és még mindig dolgozik, így elvben van még 31 aktív évem. Amikor az anyu 80 fölött abbahagyta az úszást, mondtam neki, „anyu, baj lesz ebből.” Az embernek sem fizikailag, sem szellemileg nem tesz jót, ha majd’ nyolc aktív évtized után egyik percről a másikra tulajdonképpen semmit sem csinál. Én hivatalosan már nyugdíjas vagyok, de szeretek doktor néni lenni. Amíg bírom, csinálom. Egyébként én fiatalon, 21 évesen mentem először nyugdíjba. Akkor hagytam abba az úszást, amivel boldog voltam, boldog volt a családom, az ország és néha az egész világ, mondanám szerénytelenül.
Szemmel láthatóan nem zavarja a kora, a hetven év.
Gy. A.: Amikor negyven lettem, az kicsit megrázott. Eldöntöttem ugyanis, ez az utolsó évem, amikor még szülhetek. Akkor ez már késői gyerekvállalásnak számított, ma ez régen megdőlt. Végül nem szültem, és ezt elég nagy csapásként éltem meg. Hatvanhat évesen kaptam egy térd-, majd egy csípőprotézist, tele vagyok fémekkel, amit egyébként nem érzek. De amikor reggel belenézek a tükörbe, ha belenézek, érzem, elmúltak a gyermekévek, öregszem. A ráncaim is erről szólnak, de az legalább nem fáj. Ha fáj a csípőm, az jobban zavar, mint a ráncaim. Marlo Morgan amerikai írónő a Vidd hírét az igazaknak című könyvében írja: „A születésnap nem érdem, hát megszülettél. Ha érdem, akkor a szüleid érdeme. Ha viszont úgy érzed, az életed folyamán eljutottál egy olyan pontra, hogy fejlődtél, okosabb, türelmesebb lettél, akkor van mit megünnepelni.”
A sportban elért eredményei miatt, majd mint gyerekorvos is sokat letett az asztalra. Remekül ír, nyolc könyve jelent már meg, tehát akkor van mit ünnepelnie.
Gy. A.: Jó ideje komoly fejfájást okoz, hogy olyan sok mindent megírtam már, most hogyan tovább? A napokban jutott eszembe, van énnekem a Rozina nevezetű hétéves unokám. Nagyon szeretnék neki a tudásomból valamit átadni. Ha, mondjuk, majd felnőtt korában visszaemlékszik, ahogy én is a nagymamámra, hogy mit tanultam tőle, legyenek emlékei róla, rólam. Eldöntöttem, írok egy mesét egy delfinlányról. A nagymamája mesél neki, például arról, hogyan működnek a szerveink.
Milyen kislány az unokája?
Gy. A.: Gyönyörű, okos, órákig tudnék róla mesélni. Most végezte el az első osztályt. Amikor ősszel elkezdődött a tanítás, megkérdeztem tőle, „szívem, jó volt neked az iskolában?” Mire ezt válaszolta: „Nadi, így hív, nekem mindig mindenhol nagyon jó. Én mindig mindenben megtalálom, hogy mi miért jó.” Édes istenem, csak ez el ne múljon, maradjon meg ilyennek. Minden esélye megvan rá, a fiam, az édesapja is éppen ilyen volt, és most is ilyen.
Ahogy mondta, kétszer műtötték. Orvos lévén milyen beteg? Hisz ismeri minden beavatkozásnak a szövődményeit.
Gy. A.: Ha az enyémeket bántják, tehát ha valakit a családomban, akkor nagyon rossz hozzátartozó vagyok, mert állandóan kitalálok valamit, hogy mi miért nem jó. A saját esetemben nem volt kérdés, hogy meg kell operálni, így jó beteg voltam. Bár mind a két esetben túl korán kezdtem el újból sportolni. A tíz lábemelés helyett, mondjuk, huszonötöt csináltam, aztán ahogy kiszedték a varratokat, rohantam az uszodába. Van is egy vicces történetem is erről. Egyedül úsztam a medencében, és hallottam, hogy valami kattog. Nem kicsit, nagyon. Néhány évtizednyi sportolás után pontosan tudom, milyen hangok vannak a vízben, mik a normális hangok, és mik nem. Mondom az úszómesternek, valami baj van a gépházban, mert itt valami rohadtul kattog. Megállok, nem kattog. Továbbmegyek, kattog. Eltartott vagy öt percig, amíg rájöttem, én kattogok, mégpedig a térdem.
Kétszer volt férjnél, kétszer vált, jó ideje egyedül él. Mit csinálna, ha most megérkezne a fehér lovon a szőke herceg?
Gy. A.: Örülnék. A fehér lovak jöttek az évek folyamán, de mielőtt odaértek volna, a szőke hercegek mindig leestek róluk. Csak a fehér lovak csengettek be. Azért a két herceg, a két férjem sokáig velem voltak, a mai napig jóban vagyunk. De nem töprengek ezen, mert pontosan tudom, mindig abból kell kihozni a legtöbbet, ami éppen van. Elcsépelt gondolat, de attól, hogy valami elcsépelt, még igaz. Van egy életre szóló bölcsességem, így hangzik: „Attól, hogy sportolsz, nem leszel szuper ember, de szupernek fogod érezni az életet.” Bernard Shaw vagy Mark Twain mondta, nem emlékszem rá, ha benne vagy, akkor kifele szeretnéd, ha egyedül vagy, akkor befele szeretnéd. Hálás vagyok mindenkinek, akit szerethettem és aki szeretett. Ez most nemcsak férfi-nő kapcsolatra vonatkozik, hanem mindenféle emberi kapcsolatra. Ezért is telitalálat a pályaválasztásom, mert gyerekorvosként kiszerethetem magam.
A szeretetről jut eszembe, hogy tízéves volt, amikor a szülei elváltak. Hogy élte ezt meg kislányként?
Gy. A.: Nekem váratlan volt a válásuk, mert soha nem hallottam őket veszekedni, vitatkozni, így nem értettem, miért mennek külön. Azt hittem, azért, mert kinyitottam a nagymamánál a befőtteket, kiszedegettem az üvegekből néhány őszibarackot, aztán a maradék elkezdett penészedni. Egy gyerek többnyire magát hibáztatja, ha a szülei válnak, ebben biztos vagyok. Apu a válásuk után újból megnősült, elvette Bara Margit színésznőt, megszületett a testvérem, akit anyu nagyon szeretett. Margit és anyu nem voltak összeegyeztethetők, egészen addig, amíg az apu nagyon beteg nem lett. Akkor kerültek közelebb egymáshoz. Apu és anyu egy életen át barátok maradtak. Amikor apu meghalt, anyu ült otthon, sírdogált, és azt mondta: „Apád itt hagyott, mi az, hogy semmi jelet nem ad, hogy mi van odaát. Lehet, az a másvilág mégsem olyan rossz hely, mert ha az lenne, már régen visszajött volna.” És az apu tényleg visszajött volna. A húgom sokáig mondta, hogy ő álmodik az apuval, nekem még álmomba se jött vissza. Azt gondolom, azért nem, mert itt, a földön mi elintéztünk egymással mindent. Sokat járok hozzájuk a temetőbe. Azt szokták mondani, ahogy múlik az idő, jobb lesz, én pedig azt mondom, nem jobb lesz, csak megszokod, hogy nincsenek többé. Szavam nem lehet, mert hosszan elkísértek, a velük töltött időre szívesen emlékszem.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
