Benedek Miklós várta a könyv megjelenését, de nem érte meg. Arra készült, hogyha már nem lehet színpadon, mert súlyos beteg és túl gyenge, akkor majd író-olvasó találkozókra jár. Azt remélte, hogy bírni fogja ezeket a programokat. Hiszen csak ülni kell, beszélgetni, és így mégis együtt lehet imádott közönségével. Sajnos nem így lett. Következzen néhány részlet Vajda Katalin Maradok tisztelettel, Benedek Miklós című könyvéből.
Egy életre szóló kapcsolat
A színész és jövendőbeli felesége, Éva nagyon fiatalon kerültek össze. 1971-ben házasodtak össze, rá egy évre megszületett Tibor fiuk, nyolc évvel később pedig Albert. „Itthon a feleségem a főnök. Soha életemben nem fizettem be egyetlen számlát sem. Közértbe nem járok. Egyáltalán nem járok vásárolni. Az se tudom, mennyibe kerül egy liter tej. Én keresem a pénzt, és Éva költi el, de nekem ez így teljesen rendben van. Minden pénzt, amit keresek, neki adok. Persze csak virtuálisan, hiszen egy fillér kápét nem kapok. A számlámat ő kezeli. Halvány gőzöm sincs, hogy azt hogy kell kezelni. Semmit nem tudok a pénzről, viszont azóta van tartalékunk. Az igaz, nem járok sehova, nem költök semmire, nem veszek szép ingeket. De ma már ez megfelel… ’Neked semmi költséged sincs’, szokta mondani Éva. A feleségem egy különleges teremtés. Nálunk nem volt olyan, mint másnál, hogy balhé és válás, te viszed a szekrényt, én meg kapom az asztalt. Néhányszor majdnem elmentünk idáig, de mindig volt egy utolsó pillanat, amikor valahogy mégsem tettük meg. Sokáig nem voltam mintaférj, de gyerekeim fantasztikus emberek lettek.”
„A szívem nem bír beszélni”
„Lakni lehet bárhol, de élni csak Pesten – mondogatta gyakran Miklós. Főleg akkor, amikor a fia, Benedek Tibor kitalálta, hogy Budán építsenek egy nagy házat, és költözzenek össze. A színész belement. – Szerintem nem sok gyerek akar egy életen át a szüleivel lakni. Ő ilyen volt. Tibor tele van trófeákkal, de a három olimpiai aranyon kívül semmit nem vitt föl a lakásba. Minden lent van a pincében egy nagy dobozban összegyűjtve. Fényképeket se tett ki magáról. Azt az egy-kettőt, ami kint van a falon, Panni rakta ki… Sokat beszélgettünk vízilabdáról meg színházról. Emlékszem, amikor szövetségi kapitány lett, állandóan berekedt, és kérdezte, tudok-e valamit ellene. Mondtam neki, tanuljon meg egy verset, és hangosan mondja sokszor egymás után. Ettől bejáratódik a hangja, és jobban bírja majd a sok kiabálást. Meg is tanulta Babits Mihály Fekete országát, és mondta, mondta, mondta. Nálunk lent a lakásban is hallani lehetett, ahogy fent kiabálja: ’Fekete, fekete, fekete.’ Az egyik ilyen alkalommal lejött a teraszra, az borzasztó volt. Itt ültem, ahol most. Ő leült velem szemben, és elmondta, hogy tulajdonképpen mi van vele. A fájdalmat, amit a hiánya miatt érzek, nem lehet se filozófiai, se tudományos alapokon megmagyarázni. Tudom, aki megszületik, az meghal, ez a természet rendje. De az nem természetes, hogy az apám előveszi a kalapácsot, előveszi a létrát, beüt egy szöget a falba, felrakja a kötelet, csomót köt rá, és arra felakasztja magát. Én ezalatt egy moziban ülök, és élvezem a filmet. De hogy Tibort nem láthatom a vízben vagy a parton, és nézni Évát, hogy nem bírja… Ezekről nem lehet érzelem nélkül beszélni. Ezeket nem lehet érzelem nélkül elmondani. Mióta Tibor nincs, vagyis hát úgy nincs, mert bennem ugyanúgy van, azóta az apahiány egészen másfele ment. Most sokkal több időt töltök azzal, hogy megértsem, mi történt. Mi történt Tiborral? Ez sokkal több érzelem, sokkal több… Egyszerűen a szívem nem bír beszélni, csak a tudatom beszél.”
Az utolsó időszak
A színész végezetül a saját betegségéről, a kórházban töltött időről is mesélt. „A kórházi kaja borzasztó volt. Előttem a zsemle celofánban, mellettem szintén a celofánban valami párizsiszerű párizsi. Ez volt a reggeli. Az ebéd is mindennap ugyanaz. Zöldségleves, és ami utána jött, arról jobb nem beszélni. De hát ez legyen a legnagyobb baj. A barátaim megoldották. Szacsvay László csodálatos paprikás krumplival lepett meg. Albert fiam nagyon féltett. Mindent megtett, hogy a betegségem túléljem. Érdekelte, hogy milyen gyógyszert szedek, mit mondott az orvos. Mindennek utánajárt, mindent elintézett. Közben lejárt Füredre az édesanyjához, Évához. Azokat az érzelmeket, azokat a bensőséges gondolatokat, amik Alberttel kapcsolatosak, nem lehet leírni. Csak annyit mondok, szeretlek. Maradok tisztelettel, Benedek Miklós…”
Kiemelt képek: Olajos Piroska/fotocentral.hu, Archív
