Címlapsztori

Mautner Zsófi: „Ritkán engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy csak úgy legyünk”

Azt mondja, soha életében nem volt ilyen boldog. Ebben azonban egy ideje más is közrejátszik, erről is mesélt nemrég a Best magazinnak.

Kis piros füzettel, kezében tollal érkezett. Mi a célja ezzel?
Mautner Zsófi: Ahhoz a generációhoz tartozom, aki szeret kézzel írni. Úgyhogy nekem rengeteg ilyen piros határidőnaplóm és jegyzettömböm van. Az ötleteimet, a gondolataimat, a bevásárlólistámat írom bele. Ha menet közben eszembe jutna valami, amiről szeretnék beszélni, rögtön leírom, hogy ne felejtsem el.

Netán szeretne arról is beszélni, hogy férjhez ment?
M. Zs: Arról pont nem. Annyit elárulok, az esküvőnk nagyon szép eseménye volt az életemnek, de számomra a magánélet tényleg magánélet. Évtizedekkel ezelőtt úgy döntöttem, nem beszélek róla.

Jó, akkor nem kérdezem erről. Arról viszont igen, hogy igencsak elfoglalt, hiszen két hónapja egyeztettük ezt a beszélgetést. Egy férfi hogyan tudja az ön ritmusát tolerálni?
M. Zs.: Ennek egy titka van. Azt a partnert kell megtalálni, aki nemcsak tolerálja, de tiszteletben is tartja a másikat. Beismerem, egy nő számára nem könnyű az én pályám. Az önmegvalósítás és a megtalált hivatás megélése időbe és energiába kerül. Nyilván, a rááldozott időt az ember a családjától veszi el. De a nők zsonglőrök, fantasztikus szervezők, zsenik, mindent megoldanak. Időbeosztás, logisztika, szervezés kérdése. A családi élet is egy projekt, nem lehet a véletlenre bízni, be kell írni mindent a jegyzetfüzetbe, a naptárba.

A kunmadarasi otthonuk nincs messze a Hortobágytól (Fotó: Archív)

Mit gondol, manapság él még a hagyományos családmodell, hogy a feleség vásárol, főz, mos, vasal a férjére?
M. Zs.: A párkapcsolat, a házasság adok-kapok viszony, egyenrangúságot igényel. Én imádok otthon a férjemnek főzni. De nem azért várom esténként haza meleg vacsorával, mert szokás, illik vagy kell, hanem mert nekem erre belső igényem van, és jólesik.

A férfi feladata pedig az, jelképesen mondom, hogy hozza fel a pincéből a fát, és gyújtsa be vele a kályhát?
M. Zs.: Nálunk otthon távfűtés van, úgyhogy nem tudom, mi lenne, ha szükség lenne erre. Bár a kunmadarasi házunkban, a falusi konyhánkban lehet, hogy még kell majd tüzelő…

A rengeteg elfoglaltsága mellett még egy falusi házra is gondja van?
M. Zs: Az anyai nagyszüleimé volt. Gyerekkoromban sok időt töltöttem ott, később, amikor elkezdtem könyveket írni, odaszoktam. Érzelmileg sokat jelent nekem ez a ház, szeretek ott alkotni, írni, kicsit lelassulni. A budapesti pörgős életből kiszakadni. Pár évvel ezelőtt rátaláltam egy koreai filozófusra és az esszékötetének egy mondatára: „Néha csak lenni, nem tenni!” Ezt próbálom itt megvalósítani. Az ember folyton rohan, tesz-vesz, csinál valamit, kattog az agya. Ritkán engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy csak úgy legyünk. Ott lekapcsolom az agyam, kiszellőztetem. Hagyom, hogy a gondolatok kimenjenek a fejemből. A csend, a semmittevés nekem terápia.

Láttam egy közös képet az édesapjával, a 82. születésnapján készült, és egy másik képet az édesanyjával, vele úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás.
M. Zs.: Az anyukám magasra tette a mércét. Hetvenpluszos, fantasztikusan néz ki, szép és csinos, de ennek ára van, nem a genetikával hullott az ölébe. Rendszeresen jár edzeni, egyébként ugyanoda, ahova én, nagyon büszke vagyok rá. Tudatosan figyel arra, hogy aktív, életvidám és tartalmas életet éljen.

Büszke rá, hogy édesanyja máig milyen fantasztikusan néz ki (Fotók: Archív)

Az édesapja milyen?
M. Zs.: Fiatalos. Nálunk a hagyományos családmodell már gyerekkoromban sem létezett. Az apukám terepe volt a konyha, ő ma is istenien főz. Amíg el nem váltak az édesanyámmal, ő vásárolt be, főzött, majd miután elkészült az ebéddel, el is mosogatott. Nálunk így nézett ki a családi idill. Egyébként, a terített asztal, a közös étkezés mindig is központi szerepet játszott az életünkben. Az összes nagy beszélgetés, az összes konfliktus, az összes bejelentés ott zajlott.

Most is szokott még főzni?
M. Zs.: Hajaj, de mennyire. Vasárnaponként, ha csak tehetem, nála ebédelek. Volt idő, amikor valami különlegessel akart meglepni, de mondtam neki: „Figyelj, papi, ne készülj ilyenekkel, én imádom a finomfőzelékedet, az a kedvencem.”

A gasztronómia a szenvedélye, van más szenvedélye is?
M. Zs.: Kultúrarajongó, kultúrafüggő és kultúrafogyasztó vagyok. Nemrégiben Fischer Iván lakásszínházában Marcel­ Proust Az eltűnt idők nyomában című darabját láttam. Fantasztikus élmény volt. A világtörténelem egyik leghíresebb gasztroirodalmi szövege található ebben a műben, ami a madeleine­ süteményről szól. A főszereplő, akit Hajduk Károly alakít, megkóstolja, ez visszarepíti a gyerekkorába, az emlékeibe. Nekem is sok mindent eszembe juttatott a darab. A nagymamám falusi húslevese, éreztem a számban az ízét, hallottam a nagyi hangját, láttam a fényeket, ahogy beszöknek a veranda ablakon. Ez a darab olyan érzéki élmény volt, ami ritkán adatik meg az életemben.

Kiemelt kép: Csibi Szilvia

A STORY LEGFRISSEBB SZÁMÁT KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Megjelent a Story nyári különszáma!

Kövess minket az Instagramon is!