Katus Attila: „Boldog vagyok, hogy még velük lehetek, és visszaadhatok valamit abból, amit kaptam”

Míg a család férfi tagjai elfogadják Katus Attila mozgásterápiára ösztönző törekvéseit, az édesanyja nehezebb dió. Az ő ellenállását fia sem tudta megtörni, de szerencsére jó kondícióval bír. Az edző próbálja úgy alakítani az időbeosztását, hogy minél gyakrabban meglátogathassa a felmenőit.

Úszni viszi az apukáját

Attilát a fővároshoz köti a munkája, viszont a szülei és nagyszülei jelenleg is vidéken, Pécsett élnek. Személyes találkozásokra általában háromhetente kerül sor, ilyenkor előbújik belőle a szakember, és mozgásra fogja a szeretteit. „Attikám, szuperül érzem magam” – mondogatja a testedzések után Miklós bácsi, Attila­ édesapja, aki ifjúként energikus, sportos férfi volt. „Az évtizedek szaladtak, és a Covid miatti bezártság alatt azt éreztem, felgyorsult nála az öregedési folyamat. Tennem kellett valamit.” Első lépésként tavaly közösen elmentek a busójárásra, ahol sokat sétáltak, majd úszni voltak. Attila idővel a mozgásformákba belecsempészte a nyújtó, majd gimnasztikai gyakorlatokat. „A felgyülemlett fizikai problémái, ízületi fájdalmai sokat javultak. Az más kérdés, hogy mindig azzal búcsúzik, csinálja fogja a gyakorlatokat, azonban ezek csak szavak maradnak, de tavasszal már mennek ki a kertbe, akkor aktívabb lesz. Épp ezért úgy állítom össze a gyakorlatait, hogy azok kevés testmozgással is hatékonyak legyenek. Jót tesz neki a mozgás, én pedig boldog vagyok, hogy még vele lehetek, és visszaadhatok neki valamit abból, amit kaptam tőle.”

Szobabiciklizik a nagypapája

Attila családjában tisztelik az idősebb generációt, szó sem lehet arról, hogy magukra hagyják őket. „Nálunk a legidősebb a főnök, így mindenki a nagypapa körül mozog, hozzá alkalmazkodunk. Engem többször megdöbbentett, hogy bizonyos emberek miként viselkednek a nagyszülőkkel. Elképzelni sem tudom, hogy akik minket felneveltek, azokkal csúnyán bánjunk. Az én anyai nagypapám, hála a törődésnek és a szeretetnek, kilencvenhét évesen is viszonylag jó állapotban van – meséli. Tamás bácsi irigylésre méltó kondíciójában nagy szerepe van az unokának. – Őt már csak nagyon finoman lehet mozgatni, masszírozni, viszont fegyelmezett, és saját magától ráül a szobakerékpárra, amikor úgy érzi, a sok tévézés után jólesne neki a mozgás. Ebéd után is mindig teker tíz-tizenöt percet. Büszke vagyok rá!” A nagypapa korábban három hadifogságot is megjárt, de a megpróbáltatások csak megedzették. „Nem egy ideges ember, inkább a béke, nyugalom jellemzi. Megvan a napi ritmusa, amihez ragaszkodik. Van egy belső lángja, motorja, ami előre hajtja.”

A szerencsés emberek megöregszenek

A sportoló példaképként tekint az idős úrra, akinek szavajárását megosztja velünk. „Az első nyolcvan év volt könnyű, azt lendületből vettem – majd folytatja. – Én a saját ötven évemben azt látom, hogy megelőzéssel, mozgással sikerrel vehetjük az akadályokat. Minden impulzusra figyelek és azokat beépítem az oktatási rendszerembe. Ez nagyon fontos, hisz a legjobbat szeretném adni a hozzám fordulóknak. Magam is számtalan pluszórát igénylő dolgot teszek, ami később fog megtérülni. Nézhetném a tévét naphosszat, de nem rövidtáv-, hanem hosszútávfutó szeretnék lenni. Idén fizikailag szeretném a maximumot kihozni magamból.” A rengeteg munka mellett a házfelújítása ügyeit intézi, és gondos gazdija Kántó nevű kutyájának, akit a fellépéseken is nagy szeretettel fogadnak. Viccesen megjegyzi, talán Kántót jobban is várják, mint őt. „A szerencsés emberek megöregszenek. Ehhez viszont nem csak a külsőnket, a belsőnket is ápolni kell. Látom a nagypapámon, hogy múlik el az élet, ahogy szép lassan elfogy az energiája, de még itt van, és csinálja. Én is szeretném ezt a szép kort megérni.”

Kiemelt képek: Archív