Rajongók, barátok, én magam is, egy emberként drukkoltunk az édesapjukért, hogy túlélje a kritikus időszakot, és meggyógyuljon.
Gálvölgyi Dorka: Köszönjük a sok szeretet, ami felé, felénk, a családunk felé áradt. Talán mindenki megérti, szeretnénk már ezt az egészet elfelejteni, és többet nem beszélni róla.
Azt lehet tudni, hogy valójában mi történt? Sok dolog jelent meg ezzel kapcsolatban.
Dorka: Akkoriban valóban rengeteg téves információ jelent meg. Röviden: egy bakteriális fertőzéssel, az úgynevezett atípusos tüdőgyulladással vittük kórházba. Ennek a betegségnek semmilyen előzménye, tünete nincs, ez bárkivel, önnel, velem, fiatallal, időssel megtörténhet. Ennek lett a következménye, hogy bevizesedett a tüdeje, és életveszélyes szívelégtelenség alakult ki. Az első néhány nap kritikus volt, az orvosok nem sok jóval biztattak, végül is az, hogy 75 évesen ki tudott a papa ebből jönni, és fel tudott állni, hogy ma már újra dolgozhat, részben csoda, másrészt annak is köszönhető, hogy nagyon erős a szervezete. No és annak, ami a vizsgálatok során kiderült, hogy semmilyen betegsége nincs. Hálával tartozunk a fantasztikus egészségügyi ellátásnak, hogy vannak elhivatott nővérek, hogy vannak még remek orvosok, akik mindent elkövettek érte. Rögtön hozzáteszem, semmilyen különleges bánásmódban nem részesült, pontosan ugyanolyan figyelmet kapott, mint bármelyik sorstársa. A papával sajnos másodjára fordult elő, hogy ilyen kritikus állapotban került kórházba, először hét évvel ezelőtt, éppen az esküvőm előtti napon. Akkor vesekómája volt, amelynek szintén nem volt előjele. Szóval az utóbbi években alaposan kijutott a családunknak.
Amikor kiengedték a kórházból, készült róla egy fotó. Mosolygott, fehér szakálla volt, remekül állt neki, kimondottan sármos volt.
Gálvölgyi Eszter: Szerintem a mi apukánk szakáll nélkül is szép és sármos. Valóban jól állt neki, de azért Gálvölgyi János szakáll nélkül Gálvölgyi János. Komolyra fordítva a szót, a színházi szerepei miatt is kénytelen borotválkozni, akár napjában kétszer is.
Az élet megy tovább, mondták. Ez olyannyira igaz, hogy most, nyáron is együtt nyaralt az egész család, ahogy évtizedek óta mindig.
Dorka: Ez így van immár 50, illetve 48 éve, amióta megszülettünk. Nálunk nagyon szép hagyomány ez a közös nyaralás, és most már jönnek velünk a gyerekeink, az unokák és a párunk is.
Két év a korkülönbség önök között?
Eszter: Másfél, csak Dorka öregíti mindig magát. Egyébként anyuka szokta nekünk mondani: „Apátok szeretett volna két lányt, és lett két lánya.” Mi mindig jó testvérek voltunk, és vagyunk most is, persze vitatkoztunk, veszekedtünk, mert nagyon különbözőek vagyunk, teljesen másképp éljük a világunkat, de ezek a testvérharcok nem tartanak tíz percnél tovább. Sokszor felidézzük a gyerekkorunkat, egy általános iskolába jártunk, miután a szüleink sokat dolgoztak, a négy nagyszülő vigyázott ránk. Rodolfo nagypapáék hét közben, iskola után, az apai nagyszülőket hétvégente látogattuk. Szomorú történet, hogy fél év alatt mind a négy nagyszülőnk meghalt, közülük hárman két hét alatt. De hogy szívet melengetőt is meséljek, amíg élünk, nem felejtjük el azokat az estéket, bár nem sok volt belőle, amikor apa otthon volt, és mesélt nekünk, sós mandulát sütött, és diafilmeket vetített.
A szüleik ötvenöt éve élnek együtt. A lányaiknak sikerült ezt a hagyományos családmodellt követni?
Dorka: Nagy kérdés, mi számít ma hagyományos családmodellnek. Szerintem a mai magyar társadalom jelentős része mozaikcsaládokban él, mi is. Én fiatal, 22 éves voltam, szinte gyerek, amikor először férjhez mentem és édesanya lettem. Ahogyan mondani szoktam, a fiammal együtt nőttem fel. A férjem nyolc évvel volt idősebb nálam, ez nem volt szerencsés, válás lett a vége. Dani után tíz évvel jött Ádám, majd sajnos az a kapcsolat is válással végződött. Ma már, hét éve újból férjhez mentem, és tíz éve boldog, tényleg nagyon boldog kapcsolatban élek. Három a magyar igazság, de nem lesz ráadás. A két saját fiam mellé kaptam két „mostohafiút” is, akiket nagyon szeretek, nagyon jó fejek.
Eszter: Én csak egyszer voltam férjnél, de az én házasságom is válással végződött. Külön vagyunk, de a volt férjemnek, minden évben a fiam úgynevezett „veseszülinapján”, ugyanis a transzplantáltaknak két születésnapjuk is van, írok egy köszönőlevelet, megköszönöm, hogy életet adott a fiunknak…
Simon már nagyfiú, férfi. Kérdezhetem róla és a betegségéről?
Eszter: Simon veséje születése óta beteg volt, gyógyszereket kapott, tudtuk, hogy előbb-utóbb új vesére lesz szüksége. Amikor megtörtént a transzplantáció, tízéves volt, előtte hihetetlen elutasító volt, azt mondta, halottól ő nem akar semmilyen szervet. Amikor kiderült, hogy az édesapja lesz a donor, akkor azt elfogadta. Először én, másodjára az édesapja adott életet a fiunknak, ezért is ünneplünk két születésnapot. Simon teljesen jól van, egyetemista, programtervező informatikát tanul, és bár élete végig kell szednie a gyógyszereket, szerencsére nincs betegségtudata.
Az ön fiai mit csinálnak?
Dorka: A nagyfiam huszonöt éves, Németországban él, szakácsként dolgozik. A kicsi, aki a legmagasabb a családban, ma már 184 centi, 44-es a lába, 15 évesen most kezdte a gimnáziumot.
Egy házban lakik a szüleivel…
Dorka: Igazság szerint a szüleim Eszternek is felajánlották ezt, de ő inkább a Belvárost választotta. Pici volt a nagyfiam, amikor eladtam a lakásomat. Szerettem volna kertes házba menni, így a szüleim házának a tetejére építettem egy lakást. Milyen jó, hogy így, együtt lakunk, mert mindenben tudunk segíteni egymásnak. Amikor a gyerekek kicsik voltak, ők segítettek sokat. Most, amikor a papa bekerült a kórházba, és a mama nem vezet, gondoskodtunk róla, bevásároltunk neki, figyeltünk rá, igyekeztünk őt nem magára hagyni. De amikor én voltam kórházban, vagy Eszter, akkor ők segítettek nekünk. Persze azért a családunk élete nem csak a betegségek és a kórházak között zajlik, reméljük, hogy egy életre lezárjuk végre ezeket a dolgokat. Az együttélés nagy előnye, hogy mindig kéznél vagyunk egymásnak. A Gálvölgyi családban amúgy is olyan szoros a családi kötelék, olyan erős a szövetségünk, hogy történjék bármi, tudjuk, egymásra mindig számíthatunk.
Kiemelt képek: Olajos Piroska/fotocentral.hu, Archív
