Repül az idő! Május 5-én ünnepelték az unokája első születésnapját, pedig nemrég még az is kétséges volt, hogy egyáltalán átélheti-e a nagyszülői örömöket. Hogy vannak most?
Oszvald Marika: Elmondhatatlanul boldogok vagyunk, mert Vince csodálatos kisbaba. Nagyon huncut, életrevaló, hihetetlen kis fickó, de tény, hogy a lányomnak, Krisztinek keményen meg kellett küzdenie érte. Tíz évig várt arra, hogy édesanya lehessen, de tizenegy lombikbeültetés után is legfeljebb csak a remény maradt neki. Nyilván nagyon megviselte, hogy folyton csalódás érte, és bár az évek előrehaladtával sokan mondták neki, hogy engedje el, fogadja el a sorsát, ő képtelen volt beletörődni abba, hogy nem élheti át az anyai örömöket.
Végül a tizenkettedik beültetés sikerrel végződött. Mit érzett, amikor megtudta, hogy nagymama lesz?
O. M.: Azt, hogy ez nem más, mint Isten ajándéka! Bár érdekes, mindig lányunokára vágytam, úgyhogy amikor Kriszti bejelentette, hogy fiút vár, akkor azért, bevallom, elkerekedett a szemem, de most már el nem tudnám képzelni az életemet Vince nélkül. Minden napomat bearanyozza!
Az első pillanattól szerves része Vince életének. Olyannyira, hogy még a születésének is szemtanúja volt.
O. M.: Bizony, nagymamás szülés volt! (nevet) Csordultig voltam érzelemmel. Még most is libabőrös vagyok, ha rágondolok. Tényleg mindenkinek azt kívánom, hogy egyszer átélhesse ezt a csodát, mert nekem életem egyik legszebb élménye volt. Igaz, Vince születése után volt egy kis pánik, három napra inkubátorba került, mert fellépett az újszülöttkori sárgaság, de hál’ istennek, aztán minden rendbe jött. Szerelmes vagyok Vincébe, a függője vagyok. Szó szerint elvonási tüneteim vannak, ha egy napig nem láthatom.
Gondolom, minden pillanatot megragad, hogy az unokájával lehessen…
O. M.: Mi az hogy! Én nem hétvégi nagymama vagyok, áh, dehogy. Számomra már az is ajándék, ha csak egy órácskára láthatom. Bár nem panaszkodom, jól vagyok, de mégiscsak 71 éves, véges az időm, úgyhogy amíg élek, szeretnék minél többet a családommal, a lányommal és az unokámmal lenni. Sajnos Krisztinek elég későn, 43 évesen adatott meg az anyaság csodája, így én is csak 70 évesen élhettem át a nagyszülői örömöket. Persze jobb későn, mint soha, de már most fájdalmas belegondolni, hogy nem lehetek majd ott Vince életének minden fontos, jeles pillanatában.
A lányához képest ön jóval fiatalabban, 26 évesen lett édesanya. Éppen azzal egy időben, hogy a karriere beindult. Miképp sikerült összeegyeztetnie a színházi munkáit a gyerekneveléssel?
O. M.: A szüleim jóvoltából könnyen. Kriszti születése után két héttel már színpadon álltam, és euforikus érzés volt. Persze vártam, hogy hazamehessek a kislányomhoz és megszeretgethessem, gondját viselhessem, de ha őszinte akarok lenni, akkor nálam – Krisztivel ellentétben – nem indultak be egyből az anyai ösztönök. Míg ő egész életében tudatosan készült a gyerekvállalásra, addig bennem egy cseppnyi tudatosság nem volt. Inkább az ösztöneimre hagyatkoztam, és sodródtam az árral. A várandósságommal is úgy voltam, hogy oké, terhes vagyok, tök jó, ez a természet rendje, aztán majd belerázódom az anyaságba.
És belerázódott?
O. M.: Hát végül csak felneveltem… Bár ha jobban belegondolok, inkább ő nevelte fel saját magát. (nevet) Igazság szerint elég sokat voltam távol a munkám miatt, de ahová tehettem, vittem magammal. Voltunk Münchenben, Japánban, Amerikában, aztán nyilván olyan is volt, amikor a szüleim viselték a gondját. Kriszti egyébként egész életében roppant önjáró volt. Például fogalmam sincs arról, hogy végezte el az iskoláit. Nem voltam ott egy évnyitóján és évzáróján sem, csak pislogtam kettőt, és leérettségizett, majd elvégezte az egyetemet. Elképesztő csaj!
Soha nem vetette a szemére, hogy miért nem töltenek együtt több időt?
O. M.: Soha! Sőt. Nagyjából nyolcéves lehetett, amikor egy hónapra Amerikába mentem. Éppen indultam, amikor utánam szaladt a folyosón, megölelt, és azt mondta: „Csak az a lényeg, hogy te megmaradj, anya!” Hát ilyen lány Kriszti. Segítette a pályámat, támogatott, amiben tudott, és ez nyilván fordítva is igaz. Bár néha úgy éreztem, én vagyok a gyerek, egy örökmozgó Duracell nyuszi, és ő a megfontolt, higgadt felnőtt, de a feltétel nélküli szeretet, ami közöttünk van, az mindenen átível.
Azt mondta, anyaként inkább ösztönös volt, mintsem tudatos. Ez nagymamaként is érvényes önre?
O. M.: Nem, ma már sokkal tudatosabb vagyok. Úgy is fogalmazhatunk, hogy 71 évesen felnőttem a feladathoz. No nem azt mondom, hogy szigorú volnék, az távol áll tőlem, inkább csak rutinosabb, felkészültebb vagyok, jobban mögé látok Vince gondolatának, és okosabban veszem az esetleges akadályokat.
Egy nyilatkozatában azt mondta, hogy a lányának már korábban megalapozta a jövőjét, most azonban az unokája boldogságáért, biztonságáért dolgozik.
O. M.: Ez így van. Fiatalon engem is sokat támogattak a szüleim, nagyszüleim mind lelkileg, mind anyagilag, és én is ezt a mintát követem. Vince nagypapája például vett egy kis apartmant Olaszországban az unokánk nevére, ami majd ki lesz adva, és amikor felnő, lesz mihez nyúlnia. Vince jövőjének a megalapozásából természetesen én is kiveszem a részem, ott segítek, ahol tudok, mert szeretném megkönnyíteni az életét. Mint mondtam, én is ezt láttam, tapasztaltam otthon. Nagyon okosan támogatták, segítették az életemet. Nem kényeztettek el, hagyták, hogy megtapasztaljam az élet nehézségeit, ugyanakkor mindig ott voltak mögöttem egyfajta védőhálóként. Én is ilyen erős bástya szeretnék lenni Vince életében, mert tudom, látom, hogy a mai fiataloknak egyáltalán nem könnyű boldogulniuk, nem beszélve a jövő generációjáról.
Ön annak idején szerencsésebb volt?
O. M.: Jóval! Most más világ van. Sokkal nehezebb, bizonytalanabb sorsuk van a gyerekeknek, fiataloknak. Az én időmben még tudtam, ha leszerződtet az Operettszínház, akkor életem végéig ott leszek. Ezzel szemben most mi van? Mindenki szabadúszó, ide megy, oda megy, azt se tudják, hogy hol lelhetnek biztonságra. Tanulnak, dolgoznak, önmegvalósítanak, szóval nem könnyű. De pont ezért van a család, hogy összetartson. Ez számunkra mindennél fontosabb!
Dicséretes, hogy nagymamaként is ilyen aktívan kiveszi a részét a családi életben. Ezek szerint nemcsak a színpadon pörög, hanem otthon, a négy fal között sem tud nyugodni.
O. M.: Ez pontosan így van. Úgy is mondhatjuk, hogy engem a családom és a színpad éltet. Otthon, a magánéletemben is pont ugyanolyan örökmozgó, fáradhatatlan nőszemély vagyok, mint a nagyközönség előtt. Mindig csinálok valamit, teszek-veszek, nem bírok leállni. Persze Vince mellé kell is az energia, hátha még kettő lenne…
Miért, esetleg várható még egy unoka?
O. M.: Nem tudom. Nem valószínű. Vince is a finish-ben jött össze, de mindenesetre én nagyon örülnék neki. Egy kislány maga lenne a megtestesült csoda! Csodák márpedig léteznek, úgyhogy ki tudja…
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
