Elveszíteni a társunkat, azt a férfit, aki hatvan évig mellettünk volt jóban és rosszban, akivel nemcsak a családi örömökben és gondokban, de a munkahelyi feladatokban is egyformán osztozni lehetett, feldolgozhatatlan tragédia. „Képek, történetek jutnak eszembe, most, hogy már az utolsó felvonás következik az én életemben is” – mondta Tóth Judit.
Hazavitte az urnát
A színésznő számára április végén állt meg az idő kereke, akkor, amikor elveszítette élete szerelmét, Cs. Németh Lajost. Ő volt az egyetlen a világon, akit férfiként szeretett, két gyermeket neveltek együtt, ráadásul a színpadon is számtalanszor játszottak együtt. Most, hogy egyedül maradt, megnyugvást jelent számára, hogy a lakásában őrizheti férje hamvait. Nem titkolja, óhatatlan, hogy ha ránéz az urnára, saját elmúlása is eszébe jut. Két fiával pedig már végakaratát is megosztotta. „Azt kértem tőlük, hogy amikor én is meghalok, keverjék össze a kettőnk hamvait, úgy szórjanak szét minket” – árulta el a Story magazinnak a gyászoló színésznő. Férjével még a főiskolán szerettek egymásba, de hatvan együtt töltött év alatt sem tudtak összeveszni egyszer sem. Judit és fiai máig felemlegetik azokat az időket, amikor fiatal színésznőként sírva ment dolgozni, mert lelkiismeret-furdalás gyötörte, hogy otthon hagyja a gyermekeit.
Egy boldog élet
A 83 éves színésznő napjai – a gyász mellett – elviselhetetlen fizikai fájdalommal telnek. Kínkeservesen és csak bot vagy járókeret segítségével tud a lakásában közlekedni. Bizonytalan léptei miatt pedig jó ideje inkább ki sem mozdul otthonról. Egy örökmozgó, folyton tettre kész színésznőnek ez a fajta tehetetlenség hatalmas lelki terhet jelent. „Olyan energikus ember voltam! Hiányzik a nyüzsgés, a forgás. Mindig azt tervezgettük Lajoskámmal, hogy a nyugdíjas éveinket a kert rendezgetésével töltjük, ez volt az egyik hobbim. Ültettem, gyomláltam, amikor az időm csak engedte, most pedig nézem az ablakból, ahogy lassan mindent benő a gaz. Ez is olyan szomorúság, amin nagyon nehéz túljutni. A lakásból ki sem tudok már mozdulni. Eleinte a térdemet támadta meg a mozgásszervi betegség, majd a csípőmet, és most éppen a bokámmal szenvedek. Olyan fizikai állapotba kerültem, ami miatt tudomásul kellett vennem, hogy a szakmából is vissza kell vonulnom. A szerepek már jó ideje megfogytak, nem titok, 83 éves vagyok, ilyen korban már nem is illik az újabb lehetőségekre várni. De nagyon szerettem a pályámat, szerettem színésznőnek lenni, most pedig, hogy sokat ülök itthon, van időm gondolkodni, és örülök, mert boldog életre tekinthetek vissza.”
Két unokája van
Szerencsére unokái, a nyolcéves Tekla és a tizenkét éves Balázs azért sok boldogságot csempésznek a visszavonult művésznő mindennapjaiba. Balázs, mivel már elég nagy ahhoz, hogy önállóan közlekedjen, napi szinten látogatja a mamát. „A minap éppen szólt a tévé, ő pedig azt kérdezte, mama, ugye a te hangodat hallom? Nem is emlékeztem már arra a szinkronszerepemre, amire Balázs felkapta a fejét. Persze voltak emlékezetes, nagy munkáim, amikről neki is mindig szívesen mesélek, ha kérdez. A Sissiben Zsófi hercegnének is szerettem kölcsönözni a hangomat, de a kedvencem az Öreglányok sorozat volt. Talán nem véletlen, hogy ezért számtalan gratulációt is bezsebeltem, pedig szinkronszerepeknél ez nem túl gyakori. A nagypapájáról is mesélek neki, szívesen megmutogatom neki a régi fotóalbumot, felelevenítem a szerepeket, amelyekben – ahogy az életünkben is – szerelmeseket játszottunk. Csodálatos időszak volt, amikor a főiskola után, életünkben először végre egy albérletben lakhattunk. Persze mint férj és feleség, mert édesanyám nem engedte máshogy. Meg kellett hogy kérjem Lajoskám kezét. Akkor osztották ránk az első szerelmes szerepet Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékában. Később, a Szegedi Szabadtéri Színpadon a Szentivánéji álomban, Balassi Bálint Szép magyar komédiájában és nem olyan régen, a Mici néni két életéből írt színdarabban is partnerek voltunk. Balázs már elárulta nekem, hogy ő is színész szeretne lenni, mint a nagyszülei. Nagyon büszkén nézem a videófelvételeken, amelyeket felvesznek nekem, amikor az iskolai színjátszókörrel bemutatnak valamit. Együtt tévézünk, de olyan is gyakran előfordul, hogy csak ülünk egymás mellett és olvasunk, vagy épp beszélgetünk, a családi dolgokon túl minden másról is. Nagyon tájékozott egy gyerek. Tehetséges, okos fiú, aki megédesíti a napjaimat.”
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentra.hu
