A Tatai-tónál abban az étteremben és annál az asztalnál beszélgettek, ahol Mazsi és Krisztián áprilisban még együtt vacsorázott, de jó ideg úgy tűnt, ez a találkozó nem jöhet létre. Berki Krisztián halála után néhány hónappal ugyanis megromlott a viszony Berki Mazsi és az anyósa között. Legalábbis a hírek arról szóltak, hogy az édesanya Mazsit okolja a fia haláláért. Sőt legutóbb az a pletyka járta, hogy Júlia a gyámügyhöz akar fordulni, mondván, Mazsi nem engedi, hogy lássa a kisebbik unokáját, Emmácskát. Anyós és menye nem tagadták, hogy volt köztük nézeteltérés, de azt mondják, mindez korántsem volt olyan súlyos, mint ahogy erről hallani lehetett. Most, több hónap után úgy döntöttek, végre újra együtt ebédelnek, kibeszélik a gondokat, és fátylat borítanak a múltra.
Harag helyett őszinte örömöt látok a szemükben.
Májer Júlia: Volt egy kis félreértés, de harag igazából sosem volt közöttünk. A napilapok sok mindent költöttek hozzá a valósághoz. Nem úgy és nem azt írták meg, amit én valójában mondtam. Ezt többször is megbeszéltük Mazsival telefonon, de a személyes találkozó – részben talán ezek miatt a szörnyű cikkek miatt – egy ideje tényleg elmaradt.
Berki Renáta Mazsi: Amikor az embert ekkora veszteség éri, akkora a fájdalma, hogy meggondolatlanságok is kicsúszhatnak a száján. De nem vagyok haragtartó típus, szeretem a békét és a nyugalmat. Mamával már átlátjuk, hogy egyes médiumok direkt generáltak vitát közöttünk, úgyhogy ezzel az interjúval szeretnénk egyszer és mindenkorra pontot tenni az ügy végére. Történjék bármi, mi egy család vagyunk! Óriási kincs a gyermekemnek a nagymamája, és eszem ágában sincs őket elszakítani egymástól.
Közeleg Krisztián halálának első évfordulója. Hogy vannak?
B. R.: Megmondom őszintén, a mai napig rendszeresen járok azokhoz a szakemberekhez, akiket a halála után felkerestem, hogy segítsenek feldolgozni az elvesztését. Krisztiánnal mindketten nagyon hittünk a numerológiában, így számmisztikusnál is jártam, ahol azt mondták, ez volt a férjem negyedik kilépési pontja az életében, és Emma volt az utolsó életfeladata. Azóta ebbe kapaszkodom, és igyekszem nem a múltban ragadni, hanem előre nézni. Kaptam tőle egy gyönyörű, egészséges kislányt, akiért örökké hálás leszek.
M. J.: Azt mondják, idővel elmúlik a fájdalom, de ez nem igaz. Krisztián minden percben itt van a gondolataimban. Folyton őt keresem. Egyik nap kint cigiztem a kertben, és megjelent egy fénycsík mellettem, pedig se Nap, se Hold nem volt az égen. Kérdeztem, te vagy az Krisztián? Választ nem kaptam, ugyanolyan hirtelen el is tűnt a jelenség, ahogy jött… Próbálom elfogadni, hogy már nem tudom őt visszahozni, de nagyon nehéz. Egyedül az unokáim, Natika és Emmácska adnak erőt.
Ha visszapörgethetnék az időt, van bármi, amit máshogy tennének a múltban Krisztiánnal kapcsolatban?
M. J.: Mindent másképp csinálnék! Nem váltam volna el, és Krisztiánt egy kerek, egész családban nevelném. A mostani eszemmel már nem érdekelne a pénz. A napi 14 óra munka helyett a gyerekkel töltött időt választanám. Többet kellett volna vele lennem, és akkor talán máshogy alakul minden. Az édesanyák tanuljanak az én hibámból! A pénz elfogy, semmit sem ér, a gyerekkel töltött idő viszont kincs. De bárhogy is történt, büszke vagyok Krisztiánra, hogy minden segítség nélkül, önerejéből csinálta meg a maga szerencséjét.
B. R.: Krisztián tavaly május 6-án halt meg. Márciusban még Mexikóban tervezgettük az új életünket. Felmerült, hogy esetleg kiköltözünk. Én ott újra azzal a férfival voltam, akit annak idején megismertem. De három hét után haza kellett jönnünk a tárgyalására (a nagy port kavart büntetőfékes ügy tárgyalásáról van szó – a szerk.), és itthon újra elveszítettem őt. Újra abba a világba csöppent, ahonnan ő már jó ideje menekült. Biztos vagyok benne, hogy a férjem még élne, ha akkor nem jövünk vissza! Sajnálom, hogy ez így alakult, és hogy a kislányom nem ismerheti meg az édesapját.
Milyen gyerek és milyen férj volt igazából Krisztián?
M. J.: Kisfiúként igazi jó gyerek volt. Ha azt mondtam neki, este 8-ra legyél itthon, szó nélkül feljött. De aztán 13 évesen elkanászodott. Húszévesekkel kezdett barátkozni, és nagyon hamar önálló lett. Ezután sajnos a kapcsolatunkban kimaradt jó pár év. De a kacaját mindig őriztem a szívemben, és őrzöm most is. Szinte hallom, ahogy jókedvűen felhív: „Mi van Muti, minden oké?” A halála előtti években aztán újra jóban voltunk. Tudom azt is, mi lökte őt a mélybe. Az elveszített jogosítványa és a büntetőfékezéses ügye. Krisztián egyszerűen nem bírta, ha másokra van utalva. Tehernek érezte magát, és félt a börtöntől is.
B. R.: Mindig poénkodott vele, hogy ő még a börtönből is a legjobbat hozná ki, de legbelül egyáltalán nem vette félvállról az ügyét. A legnagyobb démonjai a hiúsága és az a polgárpukkasztó szerep volt, amit egykor felvett. Kevesen tudják, hogy igazából milyen volt, sem azt, hogy valójában hogyan éltünk. Hogy voltak olyan pénzügyileg válságos időszakaink, amikor nem tudtuk, mi lesz a következő hónapban. De Krisztián nagyon büszke volt, és nem fogadott el segítséget. Álarcot hordott, pedig igazából egy jószívű, vicces, szeretni való ember volt, és nagyon jó apuka.
Azt suttogják, a tragédia előtt már nem voltak együtt, és az új párja is megvolt már.
B. R.: Nem titok, hogy Krisztiánnal voltak problémáink, de egyikünk sem a válásban látta a megoldást. Viszont eljöhet a pont, amikor két ember úgy látja, egy időre külön kell menni. Nem szerettem volna, hogy Emma ajtócsapkodásban nőjön fel, de ettől még Krisztiánnal dolgoztunk azon, hogy rendbe hozzuk a házasságunkat. Ha Krisztián megtalálta volna a lelki békéjét, semmi baj nem lett volna közöttünk, mert mindent elsöprő szerelem volt a miénk. Az utolsó este sem mással, vele beszélgettem egy órán át videótelefonon. A Jóisten a tanúm arra, hogy mindvégig hűséges voltam a néhai férjemhez, és ahogy Krisztián mondaná: még csak gondolatban sem csaltam meg őt. Egy hónapot adtam magamnak a gyászra, amit – bárhogy próbáltam elkerülni – rajtam keresztül a kislányom is megélt. Emma egy-két hónapra meg is állt a fejlődésben. Miatta sem élhetek a múltban, neki boldog anyukára van szüksége, és azt gondolom, nem bűn, ha szeretnék még az lenni.
M. J.: Mazsi túl fiatal még ahhoz, hogy egyedül legyen. Én azt kívánom, találja meg a boldogságot.
Krisztián nagyobbik lányával, Natival találkoznak?
M. J.: Tatabányán lakom, elég messze mindenkitől, de azért tartjuk a kapcsolatot. Natikával megbeszéltük, hogy majd nyáron jön hozzám nyaralni.
B. R.: Épp a hétvégén volt nálunk. De nyáron is elvittem a Balatonra. Úgy érzem, az édesanyja, Pamela számára is fontos, hogy Nati és Emma testvérként nőjenek fel. Bízom benne, hogy ez így is marad, és Nati az életünk része lesz örökre. Biztos vagyok benne, hogy az apukájuk is ezt szeretné.
Zárásként mit kívánjunk önöknek?
M. J.: Nekem, amíg élek, csak annyi a kívánságom, hogy néha-néha láthassam az unokáimat.
B. R.: Hogy a családi egység, amiben most élünk a kislányommal, kitartson életünk végéig. Szeretném, hogy Emma egyszer egy teljes családban nőhessen fel, olyan szeretetben, amit minden gyermek megérdemel. Egy olyan családban, mint amilyenben én is nevelkedtem és felnőttem.
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
