Hiába nyugdíjas, esze ágában sincs visszavonulni, igaz, nem is tehetné. Hazánk egyik legfoglalkoztatottabb, számos díjjal kitüntetett színésze elárulja, hogy nyugdíjasként akkor is dolgoznia kellene, ha nem imádná a színpadot.
„Minden gondom elszáll”
Mikó István rendez, játszik, zenét szerez, énekel, szinkronizál, televízióban és filmekben szerepel, de volt már színház- és művészeti igazgató is. „Imádom a színházat. Sokkal jobban szeretem, mint az összes többi megjelenési lehetőséget, mert itt közvetlen kapcsolatba kerülök a nézőkkel. Fontos, hogy ha az ember átad valamit, akkor annak a hatását, következményét is érezze. Akkor jó egy előadás, ha a nézők is játszótársakká válnak, és együtt megyünk a magasba vagy éppen a mélybe – magyarázza Mikó István, aki a legtöbb szerepében lubickolt, de persze olyan is akadt, amit kevésbé érzett magáénak. – Előfordult, hogy sokat küszködtem egy-egy szereppel, de törekedtem arra, hogy a nézők ebből mit se érzékeljenek. Egyébként sosem voltam az a típus, aki emésztgeti, ostorozza magát. Már csak azért sem, mert amikor kilépek a színpadra, minden gondom elszáll. Legfeljebb egy kis izgalmat érzek az előadások előtt, de ez kell is. Úgy vélem addig érdemes színpadon állni, amíg némi lámpalázat érez az ember.”
„Feltalálom magam”
A pályát nem ma kezdte, de nem is holnap akarja abbahagyni. Igaz, egyes teátrumokban már több kortársa is „kispadra” került, de István a mai napig aktív részese a színjátszásnak. „El sem tudnék képzelni annál nagyobb áldást az élettől, mint hogy a hivatásom egyben a hobbim is. Bár már nem vagyok fiatal, máig nagy lelkesedéssel megyek be a színházba, és még soha nem éreztem azt, hogy ne lenne kedvem játszani. Szerencsére egyelőre a mellőzöttséget sem érzem, ám akkor sem esem kétségbe, ha éppen kevésbé foglalkoztatnak. Olyankor önálló esttel, pódiumtalálkozásokkal állok a közönség elé, úgyhogy abszolút feltalálom magam.”
Vajon egy 73 éves művész megtehetné, hogy hátra dőljön, és élvezze a jól megérdemelt pihenését? A pályatársai szerint nem, legalábbis az utóbbi hetekben több nyugdíjas korú művész vallott arról, hogy nem jön ki a pénzéből, kénytelen akkor is dolgozni, ha fogytán az ereje. „Ezt még annyira nem érzékeltem, de én a pandémia alatt sem estem kétségbe, ugyanis az anyagi lehetőségeimhez igazítottam a kiadásaimat. Felesleges dolgokat amúgy sem szoktam vásárolni, sosem költekeztem, úgyhogy én nem panaszkodhatok. Az tény, hogy az ember jobban teszi, ha 73 évesen sem teszi le a lantot, és a nyugdíjas éveiben is aktívan dolgozik. Nem titok, hogy a színészi pálya nem éppen a legjövedelmezőbb, de hát valamiből meg kell élni.”
Szeretnének unokázni
István szerencsésnek érzi magát, hogy máig foglalkoztatják, de elárulja, nemcsak a karrierjében van mázlija: 37 éve boldogok együtt színésznő párjával, Szabó Anikóval. „Már nem számolom, mióta vagyunk együtt. Valahogy a 80-as évek közepén ismerkedtünk meg, úgyhogy igen, közel negyven éve sátoroztunk le egymás mellett – mondja mosolyogva. – Jól érzem magam a bőrömben, van egy olyan társam, akire mindenben számíthatok, támogat engem, és természetesen ez fordítva is igaz. Persze jól lenne, ha bővülne a család, és lassacskán megérkeznének az unokák is, de ez a fiaimon múlik. Rajtuk a világ szeme, én türelmesen várok!”
Nem akart sztár lenni
Sokan úgy tartják róla, ha nem Magyarországra születik, világsztár lenne. Vajon álmodott valaha ilyen ismertségről? „Nem! Nem tudom elképzelni máshol a helyemet. Nagyon kötődöm ehhez a nyelvhez, a kultúrához, egyébként pedig sosem vágytam az ismertségre, ez csupán a szakmám egyik velejárója.”
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
