Most éppen Janikovszky Évát alakítja az írónő saját naplójából készült színdarabban. Nincs gyerek, aki ne ismerné a meséit, a naplója azonban nem éppen gyerekeknek való olvasmány.
Sodró Eliza: Janikovszky Éva gyerekkorom meghatározó szerzője, a Ha én felnőtt volnék című művével nagy sikerem volt az általános iskolai szavalóversenyeken. A kizárólag az utókor számára című dráma a felnőtté válását meséli el egy vészterhes időszakban. Adott egy különleges humorú, nagyon művelt lány, aki szemünk előtt kamaszodik, akinek épp most nyílik élete virága. Ennek a csodálatos időszaknak a szerelemről kellene szólnia, a korzón töltött sétálásokról, de mellette kénytelen beszámolni az egyre keményebben kopogtató, közelgő háború bizarr borzalmairól is. Arról, hogy ez hogyan változtatta meg az életét.
A napló a háborúval végződik, önnek nem kellett megtapasztalnia, ez mit jelent.
S. E.: Szerencsére nem, bár már itt kopog a szomszédban a háború, próbálom kizárni a tudatomból, de egyre többször álmodom vele. Egyébként nagyon érdekes, hogy az egyik nagymamám úgy dolgozta fel a saját életének háborús traumáit, hogy esti meseként mesélte nekem és a két öcsémnek.
Biztos kisgyereknek valók ezek a történetek?
S. E.: Ez persze furcsán ijesztőnek hangzik, de számomra inkább az volt az üzenete, hogy mondani kell a dolgokat. Semmit sem szabad magunkba fojtani. Nagyi persze leginkább a vicces történeteket mesélte gyakran. Például azt, amikor bejöttek az oroszok, és ők a pincében félve bújtak össze, de a kishúga folyton azt kiabálta: „Kolbászt akarok!” Ekkor dédimama rászólt, hogy maradjon csöndben, mert még meghallják az oroszok, mire Erzsi azt mondta: „Én leszarom az oroszokat, kolbászt akarok.” De az is a mesék része volt, hogy sváb család lévén, hogyan rakták ki őket a saját házukból, szóval van bennem egyfajta őstudás arról, hogy ez nagyon-nagyon nehéz korszak volt.
Ha mindenét elveszítené, talpra tudna újból állni? Mennyire erős nő?
S. E.: Nagyon megviselne, de igen, talpra állnék. Hogy ezt honnan tudom ennyire biztosan? Érettségi után egy évig Berlinben éltem, gyakorlatilag a nullára mentem oda. Csak magamra számíthattam, csak a saját erőmben bízhattam. Meg abban, hogy mindig lesz, aki segít, és ez tényleg így is volt.
Nem féltette a családja, hogy 18 évesen egyedül elindul a nagyvilágba?
S. E.: Lehet, hogy féltettek, de a szüleim éppen akkor váltak, és inkább magukkal voltak elfoglalva.
Megviselte a válásuk?
S. E.: Engem inkább az viselt meg, amíg nem váltak el. Az öcséimet jobban megviselte a válás, ők kisebbek voltak. Egyébként boldog gyerekkorunk volt, jó körülmények között nőttünk fel. A szüleink sokat voltak velünk, és bár rengeteget dolgoztak, mindig szakítottak időt ránk, ami nagyon fontos egy kisgyermek életében. A válásuk után az apukámnak lett még egy kisfia, és őszintén mondom, hogy mind a négy Sodró gyerek nagyon jó fej, és nagyon szeretjük egymást.
A párjának, Rusznák András színésznek is vannak gyermekei. Velük milyen a viszonya?
S. E.: Hálás vagyok, mert szerintem nagyon jól működik a mi kis mozaikcsaládunk. Ez egyrészt a páromnak és a gyerekek anyukájának köszönhető, aki szuper jó fej, másrészt talán annak, hogy én magam is ilyen családból jövök. Tehát a gyerek oldaláról is ismerem a helyzetet, ezért zsigerileg tudom, mi a szerepe egy mostohának a családban. Mostohaként nem szabad nevelni, csak szeretni. El kell fogadni, hogy nem én alakítom a szabályokat, viszont fontos, hogy elfogadjam és betartassam azokat, amikben a két szülő egymás között megegyezett. Ha ezt sikerül megvalósítanom, nyert ügyem van.
Nem azt mondta, a vőlegényem. Lehet, hogy András már a férje?
S. E.: Két éve vagyok menyasszony, és bár már nagyon szeretnénk összeházasodni, ennek két akadálya van. Az egyik a pénz, a másik az idő, mert mind a ketten rengeteget dolgozunk. Egyébként néha elábrándozunk azon, hogy ketten elszaladunk az anyakönyvvezetőhöz, hogy adjon össze minket. De aztán mindig arra jutunk, milyen sokan szeretnének eljönni az esküvőnkre, András gyerekei például nagy buliról álmodoznak. Meglátjuk, hol hogyan és mikor lesz.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu