Igen elfoglalt mostanság. Hogy bírja, hogy szinte nincs egy szabad perce sem?
Détár Enikő: Hálát adok a Jóistennek, a sorsnak, hogy ilyen sok munkám van. Most például a Madách Színházban a Mamma Mia!-előadást egy hónapban 29 este játsszuk. Volt egy bemutatóm a Turay Színházban, Hotel Mimóza a címe, Mikó Pista rendezte. Több darabban folyamatosan játszom, Fésűs Nellyvel, Ladinek Judittal pedig nagy sikerrel mennek a fellépéseink…
Éveken át az RTL Reflektor műsorának volt a műsorvezetője, majd egyik napról a másikra elküldték. Voltak félelmei akkoriban, hogyan tovább?
D. E.: Majdnem 40 évesen kerültem az RTL-hez, a fiam akkor volt egyéves. Akkoriban alig vállaltam színházi feladatokat, évente egy bemutatóm volt, mert esténként nem akartam Zsigmondot anya nélkül hagyni. A tévének hála, jól megfizettek, így megengedhettem magamnak azt a fajta luxust, hogy színházban kevesebbet dolgozzam és a gyerekeimmel lehessek. Aztán való igaz, egyik napról a másikra megszűnt a televíziós munkám, de sem akkor, sem visszamenőleg nemhogy haragudtam volna érte, inkább hálás vagyok mindenért. Mert amikor becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik. Persze közben voltak nehéz időszakaim, nem volt elég, hogy hirtelen utcára kerültem, az édesanyám, aki ekkor már hosszú ideje Amerikában élt, halálos beteg lett. Így hazahozattam, hogy az utolsó másfél évében vele lehessek, ápolhassam. Igyekeztem mindent megadni neki, de nem tudom, hogy az ember tud-e elég jó gyereke lenni az édesanyjának. Mint ahogy az is mindig nagy kérdőjel bennem, hogy vajon jó anyukája vagyok a gyerekeimnek?
Erre még térjünk vissza, de az jutott eszembe: lehet, hogy még hálásnak is kell lennie, hogy elküldték a Reflektorból, mert így százszázalékosan visszatérhetett eredeti hivatásához, a színészethez.
D. E.: Köszönöm, hogy ezt felhozta. Valóban, mint műsorvezető kényelmesebb, anyagilag biztonságosabb volt az életem, majd elküldtek, és abban a pillanatban nem igen tudtam, miből élünk majd meg. Aztán szép lassan egymás után nyíltak meg az új ajtók, egyre több színdarabban játszhattam, drámákban, amire már nagyon vágytam. Az utolsó szerep című darabban például egy fiatal színésznőt formálhattam meg, aki túlpörgette magát, és a nyílt színen halt meg. A tizenötödik című musicalben pedig az anyaszerep volt számomra csodás tapasztalás.
Emlékszem rá, amikor összecsaptak a feje felett a hullámok, idegileg összeroppant, kórházba került. Most már nem kell arra ügyelnie, nehogy túlhajtsa magát, nehogy újból baj legyen?
D. E.: Mindenki élete, az enyém is, folyamatos változás és fejlődés. Persze mindenkit, engem is érnek kudarcok, csalódások, veszteségek, de megtanultam, hogy mielőtt baj lenne belőle, felismerjem és feldolgozzam őket. Hála az égnek, tíz éve nem volt ilyen típusú gondom. Azt, hogy vannak napjaim, amikor elsírom magam, vagy rosszabb kedvű vagyok, vagy a hajamnál fogva cibálom ki magam akár az ágyból is, hogy elinduljak, mondjuk, vidékre játszani, ezzel nincs semmi bajom, mert megtanultam jobban szeretni magam, és egy icipicivel már ügyesebben húzom meg a határaimat.
Ahogy figyelemmel követem a sorsát, örömmel látom, hogy az elmúlt tíz évben valóban kerek az élete. A gyerekei nagyok, sínen vannak, velük talán már nincs olyan sok tennivalója.
D. E.: Részben igaza van, másrészt mindegy, mekkorák a gyerekeim, az anyai féltés, óvás, aggódás halálomig társam lesz. Tizenhárom év a korkülönbség a lányom és a fiam között. Amikor nézem a Gigivel készült babakori közös képeinket, a húszas éveimben járok, és úgy nézek ki, mint egy középiskolás lány. Zsigmond érkezésekor már felnőtt nő, asszony voltam. Szerencsére mind a két gyerekemmel mindig is nagyon jó volt és mai is nagyon jó a kapcsolatunk. A párom, Péter szokta mondani, sok édesanya a fél karját odaadná, ha ilyen kapcsolata lenne a gyerekeivel, mint amilyen nekem.
Mit csinálnak a gyerekei?
D. E.: A lányom már régen végzett az egyetemen, közgazdász, komoly szakember, meg ne kérdezze, mit csinál, mert nem értek hozzá, és nem tudnám szakszerűen elmondani. Egyébként táncol, egyszer-egyszer én is elmegyek vele, de mondjuk, az utolsó negyedórát már kihagyom, mert addigra kitekeregtem magam. Zsigmond másodéves egyetemista, gazdálkodást és menedzsmentet tanul. Azt szoktam mondani, nincsen tökéletes létezés, az enyém sem az, de én nagyon örülök, hogy ilyen gyerekeink születtek. Roppant hálás vagyok érte, mert ehhez azért szerencse is kell. De itt abba is hagyom, hogy róluk meséljek, mert független felnőttek, nem szeretik, ha róluk mesélek.
Ha már szóba került a gyereknevelés, önnek milyen volt a gyerekkora?
D. E.: Én egy meleg, engedékeny családban nőttem fel, egy olyan szerető, vidéki fészekben, ahol már gyerekként is nagy szabadságot élvezhettem. Persze előfordult, hogy a szüleim néha kiakadtak rám és a húgomra, a mi generációnknál még megengedett volt egy-egy pofon, amit én egyáltalán nem úgy élek meg, hogy úristen, micsoda traumatizált gyerekkorunk volt. Erről szó nincs. Értelmiségi szüleink voltak, nem voltunk gazdagok, szolgálati házban éltünk. Sokat utaztunk, no nem külföldre, hanem itthon. Jártunk színházba, múzeumba, sokat olvastunk, esténként együtt néztünk a televíziót, összebújtunk anyával és apával. Aztán ez a családi idill, ez a felhőtlen boldogság édesapám hirtelen halálával egy pillanat alatt ért véget. 16 évesen, amikor igazából kellett volna egy felnőtt férfinek a tanácsa és segítsége, akkor egy autóbalesetben meghalt. A mai napig nem dolgoztam fel a halálát, ahogy beszélek róla, a sírás szorongatja a torkomat. Többen kérdezték, miért nem mentem pszichológushoz, hogy az segítsen a fájdalmamban, de erre egy szakember azt mondta nekem, ha az ember gödörbe esik, akkor nem biztos, hogy még tovább kell ásnia. Számomra ez annyira mély gödör, olyan fájdalmas, hogy nem szeretnék még mélyebbre kerülni. Sok év telt el azóta, és talán sokan nem is tudják rólam, hogy milyen érzékeny vagyok, ezerszeresen megszenvedek mindent. Ugyanakkor szerencsére derűs és pozitív gondolkodású embernek születtem, igyekszem annak is maradni, és a boldogságomat is nagyon meg tudom élni. És most jó ideje szerencsére a boldog korszakomat élem.
Mit tenne, ha mondjuk, egyszer megjelenne az ajtóban a volt férje, a gyerekei édesapja, Rékasi Károly, és azt mondaná, hibáztam, kezdjük elölről, csináljuk vissza a házasságunkat.
D. E.: Ez a vonat már elment. Amikor különmentünk, az nagyon kemény időszak volt, de nem akarok már senkit, se magamat, se mást emiatt bántani, hibáztatni. Valamiért ez így történt, hogy ez most karma, a Jóisten, ki hibázott, ki nem hibázott, nincs értelme már ezzel foglalkozni. Azt szoktam mondani, megszenvedett és megtalált szabadság, amiben most élek, ennek ára volt, és én kifizettem a számlát. Egyébként Dosztojevszkij jut eszembe, aki azt mondta, a szabadság a magány előszobája. És azt is mondta, „maradj az előszobában, onnan ne lépj tovább.” Ez fontos gondolat. Péterrel kilenc éve vagyunk együtt, nagy ajándék az élettől, amit mi együtt megélhettünk, ahogy összecsiszoltuk a mi kis mozaikcsaládunkat. Nem mindig volt egyszerű, de sikerrel jártunk. Szeretet, egymásra figyelés, jóban és rosszban összetartozás, ez az, amit nap mint nap megtapasztalunk, megélünk. Bármilyen későn is érek haza, legyen az akár éjszaka, Péter ébren vár. Még legalább egy órát beszélgetünk, elmeséljük, mi minden történt aznap, elmondjuk az örömeinket, gondjainkat. Így kerek a napunk. Csak kívánni tudom bárkinek, hogy megélhesse azt, amit mi egymás iránt érzünk. Szavakkal képtelenség megfogalmazni, ezt csak érezni, átélni lehet.
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
