Nem merészség azt mondani, hogy színész? Tanult kollégák lehet, erre felkapják a fejüket…
Dietz Gusztáv: Nekem teljesen mindegy, ki mit mond rám, mit gondol rólam. Való igaz, nem tanult mesterségem a színészet, ennek ellenére az elmúlt években tele vagyok filmes munkákkal, és olyan nagy színészekkel dolgozhatok együtt, mint most legutóbb Molnár Piroskával és Újlaki Dénessel.
A filmben, amit még nem mutattak be, egy meleg férfit alakít.
D. G.: Ez egy nehéz családi dráma, hasonlóan a Külön falka című filmhez. Abban a gyermekemmel, itt az édesapámmal próbálom újraépíteni a kapcsolatomat. Ő, amikor megtudja, hogy meleg vagyok, kiver otthonról. A forgatáson láttam a rendezőt és az írót elsírni magát – olyan megrázó a történet.
Tartottam a szereptől, de izgatott, és azt mondtam: egy életem, egy halálom, megpróbálom. De előre kikötöttem: csókba, ágyjelenetbe, simogatásokba nem megyek bele.
Ön nem egy sírós fajta, az érzelmeit ritkán mutatja ki.
D. G.: Amikor a filmben azt mondom Piroskának, hogy „édesanyám”, nem egyszer könnybe lábad a szemem.
Tényleg nem szoktam sírni, de amikor az anyám elment, akkor nagyon sírtam, összeomlottam – még a mentő is elvitt.
Ő egy kőszikla volt, sok szempontból erősebb, mint apám. Mindent megadott nekem és a testvéremnek – a szereteten túl még a lakásra valót is megspórolta nekünk.
Nincs lelkifurdalása, hogy a zűrös élete miatt hány év gyötrelmet okozott az édesanyjának?
D. G.: Nincs, mert mi ezt – hogy is mondjam – tökéletesen rendbe tettük. Húsz éve magam mögött hagytam a drogot, kijöttem belőle. Sokat beszéltünk erről anyámmal, utoljára a kórházban, a halálos ágyán. Akkor és ott mindent elmondtunk egymásnak. A végén úgy éreztem – sőt tudom is –, büszke volt rám: az új életem, a családom, a sikereim miatt.
Az édesanyja elvesztése nagyon megrendítette. Talán mélyebben, mint az édesapjáé.
D. G.: Vele közel sem volt annyira szoros a kapcsolatom, mint az anyámmal. Az ő halála más miatt rendített meg. Hátsó fali szívinfarktust kapott, tizenöt évesen én találtam rá otthon. Mentem haza, és nem tudtam kinyitni az ajtót. Mögötte feküdt. Elvert otthonról, a halála után elmaradtak ezek…
Elverte otthonról???
D. G.: Maradjunk abban, hogy az én időmben még voltak apák, akik elverték otthonról a gyerekeiket.
Úgy tudom, a felesége rengeteget segített abban, hogy talpra álljon az édesanyja halála után.
D. G.: A feleségem és az ő családja. Fantasztikus szülei vannak. Ahogy tisztelik, szeretik egymást, náluk soha egy hangos szó sincs, nincs veszekedés, kiabálás… Ahogy élnek, az példaértékű. Én egy hangos, suttyó paraszt vagyok hozzájuk képest.
Ők az első pillanattól kezdve elfogadtak, befogadtak a múltammal együtt. Tudtak – és tudnak – velem azonosulni. Immár tizenhét éve.
Amikor drogozott, tudott bárki önnek segíteni?
D. G.: A bajban lévő emberhez a segítség akkor érkezik meg – én is így voltam ezzel –, amikor már eléggé megutálja magát. A kapcsolatom megromlott – nem a világgal, mert az igazából nem érdekelt –, hanem a szeretteimmel, akik mindig mellettem álltak, akiknek fontos voltam.
Voltak olyan időszakaim, amikor azt mondtam: már nem tudok magammal erkölcsileg semmilyen módon elszámolni. Bedrogoztam, és már akkor eszembe jutott, hogy mekkora sz*rdarab vagyok. Ezek után jött a mérhetetlen szégyenérzet.
Nekem szerencsém volt, hogy sikerült leszoknom, de nem mindenki ilyen szerencsés, mint én. Egyébként az egész életem egy nagy szerencsehalmaz: az, hogy sportoló, majd színész lettem… De a legnagyobb szerencsém az, hogy Európa szépe lett a feleségem.
Sosem jutott eszébe, hogy kikacsintgasson a házasságából?
D. G.: A házasságom előtt kipróbáltam mindent, amit akartam, és nem vágyom már semmire és senkire – csak a feleségemre és a gyerekeimre.
Persze egy férfi mindig kap ajánlatokat, de az, ami Zsuzsi és köztem van, túl értékes ahhoz, hogy felrúgjam. Mi soha nem féltékenykedünk egymásra, nincs is okunk rá. Stabilnak érezzük a kapcsolatunkat – ezt nagyon nagy butaság lenne felrúgni.
Persze az előítéletekkel nap mint nap meg kell küzdenem. Az emberek imádnak ítélkezni. Amikor a Nyerő Páros című műsorban együtt voltunk Zsuzsival, jöttek az interneten a hozzászólások. Volt, aki azt írta: „Dögöltél volna meg a heroinban.” A feleségemet ez nagyon bántja, engem kevésbé. Megnéztem az illető profilját – a borítóképén az állt: „Mindenkiben annyi a rosszindulat, amennyi az eszéből hiányzik.” Ez mindent elmond.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
