A 30. házassági évfordulójukat ünneplik idén. Mennyire jó az évfordulókban?
Verebes István: Amit fontosnak tartok, azt megjegyzem. A harmincadik évforduló pont az eszemben volt. Meg fogjuk ünnepelni. Nem nagyon, csak egy kicsit. Módjával. Egyébként, ha visszagondolok a kezdetekre, harminc évvel ezelőttre, akkor még abban sem voltam biztos, hogy ilyen sokáig fogok élni. Egyébként az, hogy élek, betudható Áginak is. Egy olyan nő a feleségem, aki mellett biztonságban éltem le ezt a harminc évet.
Korábban nem volt ilyen nyugalmas az élete?
V. I.: Előtte három házasságom végződött válással, de nem adtam fel, amíg nem sikerült. Pedig mindegyiknél azt hittem, hogy örökké fog tartani. A két nagyobbik gyermekem anyjáért, a második házasságomért egyébként sokat küzdöttem. Nagyon helyre akartam hozni, de nem sikerült. Nagyon feltorlódtak az események, rendkívül sokat dolgoztam nyakig a rendszerváltozásban, kórházba kerültem mentális betegséggel. Aztán lassan helyrerázódtam, és miután elváltam, utána mintha a Jóisten írt volna számomra egy forgatókönyvet. Minden pontról pontra úgy alakult, hogy révbe érhessek. Mind a karrieremben, mind a magánéletben. 1995. december 16-án döntöttünk egymás mellett, négy hónap múlva pedig már boldogan várhattuk Mihály fiunk megszületését.
Mikor érezte, hogy ez a kapcsolat egy életre szóló szövetség lesz?
V. I.: Ezt nem igazán tudom felidézni, de amikor az ember 49-50 éves korában megölel egy nőt, már nem bizonytalan. És addigra persze én is egy másik ember voltam. Rendet raktam önmagamban. Azelőtt nem voltam felnőtt. Fegyelmezetlenül, rendszertelenül, koncepció nélkül éltem.
És mi hozta meg az áttörést?
V. I.: Szerintem a színházigazgatás. A felelősség. Az, hogy 130 ember egzisztenciája, családi békéje múlt a döntéseimen. Az, hogy át kellett gondolnom, mit miért csinálok, milyen döntéseket hozok, különben megy a levesbe minden előző szakmai eredményem. Elhatároztam, hogy elébe megyek a konfliktusoknak. Nem fogok hazudozni, megbecsülöm a munkatársaimat, és összekapom magamat. Ez pedig emberileg átformált, és onnantól kezdve nyilván fegyelmezettebben viszonyultam a nőkhöz is.
Hogyan udvarolt a feleségének annak idején?
V. I.: Húha…! (nevet) Ezt nem tudom, de azt igen, hogy voltak eszközeim, amikkel a számomra fontosabb nőket le tudtam venni a lábukról. Például leveleket írtam, amit nagyon szerettek. És egyet tudok még biztosan. Hogy mi az, amit nem bírnak a nők. Szerintem nagyon nem szeretnek unatkozni a férfiak mellett. Én pedig a magam módján mind a mai napig megpróbálom szórakoztatni a feleségemet.
Harminc év alatt biztosan sok mindenen mentek keresztül együtt. Mi az, ami a leginkább összekovácsolta önöket?
V. I.: Az, hogy Ágiban minden megvan egyszerre, amit a nőkben valaha szerettem. Barátnak, intellektuális társnak, szeretőnek, anyának, feleségnek is nekem való. Ráadásul ő az első az életemben, aki nem akart megváltoztatni. Ez pedig rendkívül üdítő. Úgy is mondhatnám, a sz*rral együtt vette meg a csomagot, és harminc éve menedzseli az esetleges hülyeségeimet is.
Ön legendásan szókimondó ember. Otthon is ilyen, vagy a felesége néha „le tudja halkítani”?
V. I.: Lehalkítani nem tud, de azt sokszor megkapom, hogy miért mindig a rosszat kell meglátnom. (nevet) Ági egy abszolút boldogságra termett ember. Nagyon alkalmazkodó és nagyon népszerű a környezetében. Én kevésbé. (nevet) Bár már nem jár a pofám. Annyira. Persze ha rákényszerítenek, most sem fogom vissza magam.
Hogyan telik egy átlagos napjuk? Mennyire vesz részt a házimunkában?
V. I.: Mosni és takarítani nem szoktam, főzni viszont igen. Elég sokat. Talán többet is, mint Ági. Az egyéb teendőnket ellenben csak akkor csinálom meg, ha szól érte. Magamtól nem különösebben mozdulok meg. Ettől függetlenül egy percig sem unatkozom. Sokat olvasok és írok, beszélgetek, tévét nézek.
A felesége mennyire volt kritikusa az ön munkájának?
V. I.: A feleségem a saját bevallása szerint is egy kékharisnya. Amikor például operettet rendeztem, ugyan megnézte, de nem nagy kedvvel. A Csárdáskirálynő-előadásom véletlenül tetszett neki. Inkább azt mondanám, hogy nem kritikus, hanem szelektál. Százharminc előadást rendeztem, ebből, ahogy én is, körülbelül ötöt-hatot tart művészetnek. Ez megfelelő arány, ugyanis ami jó, az nem biztos, hogy művészet. Ági sem adja olcsón, a kifogásait elhallgatva, a dicséretet. De ez nem baj.
És ön a pályatársainak? A kereskedelmi csatornákon szokta követni a népszerű műsorokat?
V. I.: Most éppen a Kincsvadászokról és a Cápák közöttről írtam egy cikket. A műsor egyébként tetszik, de van egy olyan struktúrája, ami nagyon irritál. Az, hogy a bírók ülnek, a kérelmezők meg állnak. Ez olyan hatalmi viszonylat, ami rettenetesen zavar. Olyan, mintha valami bizottság előtt kellene vizsgázniuk az embereknek. Ízléstelennek tartom, amikor a self-made man emberek, akik önerejükből lettek gazdagok, előveszik a zsebükből, és csak úgy kézből odaadják a százezreket. A Nagy Duettről, Sztárban Sztárról és egyebekről viszont ne is beszéljünk. Ami ott megy, az tényleg méltatlan. Az innen-onnan jött zsűritagok csak vihognak, és próbálják felturbózni a humortalan jókedvet. Számomra ez egyáltalán nem szórakoztató, inkább elkeserítő.
A színház világa gyakran estékből, premierfeszültségből és próbákból áll. Hogyan tudott jelen lenni a családi életben ebben a tempóban?
V. I.: Nem tudom. Szerintem valahogy öntudatlanul is jól csináltam azzal, hogy a szabadidőmet mindig a családommal töltöttem. Kvázi soha nem szenvedtek hiányt belőlem. Amikor egy színész azt mondja, hogy nem tud a gyerekeivel kellő időt tölteni, akkor ott valami hibádzik.
Apaként, nagypapaként mit tanult a gyereknevelésből?
V. I.: Semmit. Ugyanis nem tudom mi az, hogy gyereknevelés. Zsigerből, ösztönből jött. Nem csináltam semmi különöset. Őszinte voltam velük, megbíztam bennük, ezenkívül semmilyen nevelési elvet nem követtem. Nem voltak követeléseim, sem szabályaim. Egyszer a fiammal, amikor még tizenhat éves volt, majdnem összevitatkoztunk, de elröhögtem magam, mert megláttam magamban az apámat, benne pedig a tizenhat éves kori önmagamat. Az egész komolytalan volt. Rájöttem, hogy a gyerekek semmi egyebet nem csinálnak, csak azt, amit a szüleiktől látnak. Minden hibánkat, erényünket ellesik. Lehet, hogy semmi különösebb nem kellett hozzá, mint hogy én is az apámhoz méltó módon viselkedjem.
Hogyan lehet egy sikeres karriert és egy tartós kapcsolatot egyszerre életben tartani?
V. I.: Úgy, hogy a karrier ne legyen fontosabb! Ha valaki nagyon hajtja a sikert, annak nagyon nehéz a magánéletét rendben tartania. Én két évvel ezelőtt fejeztem be a színházi pályámat, és azt hittem, hogy majd szomorú leszek, és hiányozni fog, de rájöttem, hogy a hatvan évet elsősorban az emberi kapcsolataimban érdemes megmérnem. Hogy kikkel találkoztam, kik maradtak mellettem, milyen tanulságokkal bírtak bizonyos időszakok, hogy mennyire pallérozódott közben az emberségem. A többi nem fontos. Az csak hasznos időtöltés volt, ami elmúlt, nem aktuális. Ma már csak a feleségem, a három gyerekem és a hat unokám a fontos.
Ha a fiatalabb önmagának adhatna egy tanácsot a szerelemről, a házasságról vagy az életről, mi lenne az?
V. I.: Ajjaj! Tőlem senki ne várjon tanácsot. Abból mindenkinek csak baja származna. Egyébként tényleg nem tudok tuti recepttel szolgálni. Nem vagyok a haza bölcse. Legfeljebb azt mondanám a fiatalkori önmagamnak: „A legnagyobb hibád a fegyelmezetlenséged volt. A figyelmetlenséged, amivel elszúrtál sok mindent. Kicsit a hiúságod is. De idővel talán, ha megrázod magad, akkor van remény.” Ha odafigyelek arra, ami fontos, még most is van. Mindig van. Talán ennek tudható be, hogy harminc éve én egy boldog ember vagyok!
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
