story.hu: Önt jóval gyakrabban találják meg a Marcihoz hasonló komplex, már-már gonosz karakterek. Nem vágyik arra, hogy egy klasszikus pozitív hőst alakítson a filmvásznon vagy a tévéképernyőn?
Molnár Áron: Marci nem gonosz. Ő a rendszer áldozata. Egy olyan rendszernek, ami kimosta az agyát. Ő egy jóhiszemű, érzékeny, szeretet nélküli felnőtt ember, akinek hazudott a rendszer hosszú éveken keresztül, és ezért vált olyanná, amilyen.
Egyébként nem szeretnék pozitív hős lenni. Soha nem érdekeltek az egyszerű szerepek.
Marci egy bonyolult karakter, azt érdemes játszani. Egy olyan embert, aki mindig pozitív, azon mit játszol?
story.hu: Az ön életében volt olyan helyzet, amikor annyira kiszolgáltatottnak érezte magát, amilyennek Marcit látjuk a film egy pontján?
M. Á.: Igen. Én vajdasági vagyok. Harmadikos voltam, amikor átjöttünk Magyarországra, és engem itt kiközösítettek az osztálytársaim. Nagyon fájdalmas pillanatok voltak.
Román menekültnek hívtak, rendszeresen gúnyolódtak rajtam. Biztosan alakítottak a személyiségemen ezek a helyzetek. Rendre visszanyúlok ahhoz a sráchoz, aki nem kapta meg azt a biztonságot, amire vágyott.
Például most is, hiszen egy érzékeny, kiszolgáltatott karaktert kellett eljátszanom.
story.hu: Az osztálytársaival, akik bántottak, később rendezte a kapcsolatát? Volt, aki esetleg megkereste felnőttként?
M. Á.: Nem, de hidegen hagynak. Az én megoldásom az volt, hogy elkezdtem idősebbekkel barátkozni, kosáredzésekre járni, és mindennap vicceket szállítottam nekik. Tulajdonképpen a humornak köszönhetően találtam rá az új közösségemre. Az osztálytársaimmal pedig csak annyit voltam együtt, amennyit kénytelen voltam.
story.hu: Tehát mondhatjuk, hogy innen jön az az ütésálló burok, aminek manapság felnőttként is hasznát veszi?
M. Á.: Én inkább páncélnak hívnám, de igen. És sokat segít nekem manapság. (nevet) Egy extrovertált ember vagyok, szeretem az embereket, de hogy igazán közel engedjek valakit magamhoz, az kimondottan ritkán fordul elő.
story.hu: Hogyan kerülhet be valaki a páncél mögé? Lovas Rozinak, a film másik főszereplőjének például sikerült?
M. Á.: Bizalommal, ez az egyetlen út vezet oda. És igen, Lovas Rozinak sikerült. Az érzékenysége, a nyitottsága, a kíváncsisága rezonál az enyémmel. Ez a barátságunk alapja. Azt hiszem, azért is sikerülhetett ilyen alakítást nyújtanunk, és mélyére menni a szörnyűségeknek, mert bízunk egymásban, és barátok vagyunk. E nélkül nem sikerült volna.
story.hu: Van most olyan valaki az életében, aki mindenkinél jobban bejáratos a páncél mögé…
M. Á.: Nincs, és ezt csak azok az emberek fogják megtudni, akik a páncélon belül vannak. (nevet)
story.hu: A film egyik legérdekesebb része, hogy megmutatja, hogyan képes az ember beárazni a rosszul működő kapcsolataikat és közösségeiket, mondván, ez mégiscsak jobb, mint a semmi. Volt hasonló tapasztalata az életben?
M. Á.: Igen, a Vígszínházban eltöltött éveim pont olyanok voltak, mintha az Árpád családban éltem volna.
Az Eszenyi-éra alatt ismertem meg azt, hogy egy bántalmazó vezető hogyan tud visszaélni azzal, hogy tőle függ az anyagi helyzeted.
Ez hamis biztonságérzetet kelt, ami nem más, mint egy csalóka remény, mert után rájössz, bármit is mond vagy tesz, nem fognak megváltozni a dolgok.
story.hu: Hogyan sikerült ezt feldolgozni?
M. Á.: A harccal, vagyis azzal, hogy kiléptem, és megmutattam, máshogy is lehet. De nem volt könnyű. Ez egy lét- és anyagi bizonytalansággal járó út.
Ugyanezt éreztem, amikor kiszálltam A mi kis falunkból, az egy Árpád család 2.0 volt. Egyszerűen erősebb volt a szabadságvágyam, és az a morális iránytű, ami azt mondatta velem, ez így nem jó.
És milyen jó, hogy így alakult! Hiszen most itt a Loupe, ahol olyan körülmények között alkothatok, amire mindig is vágytam.
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
