Isten éltesse előre is, Vera! Hogy ünnepli majd a születésnapját?
Takács Vera: Nyolcvan év sok múlt, ki tudja, mennyi jövő. Egy reumatológus doktornő azt mondta: „Sajnálom, hogy fáj, de nem tudok mit ajánlani, ezt a kis időt már bírja ki.” Kösz. Remélem, megtalálom a módját, hogy jóízűen bírjam ki.
Az egyik játékfilmje A világ legrosszabb gyereke. Ön mennyire volt jó kislány egykor?
T. V.: Jó kislány voltam, szófogadó, jótanuló és rendetlen. Mindennap elvesztettem valamit az iskolában, szegény anyukám sokat szenvedett emiatt. Kis koromban, kilencéves koromig Balatonbogláron éltem a vasútállomás épületében. Több család lakott ott, többen voltunk gyerekek, és együtt játszottunk.
A rosszalkodás az volt, hogy olyan helyekre is bementünk, ahova a szülők nem engedtek. Ilyen volt a hajókikötő mély vize vagy az a világháborúból ottmaradt nagy betonbunker, ami annyira nyomasztó volt, hogy vonzott minket.
Történeteket találtunk ki a bunker falára vetülő árnyékok alapján. Jó játék volt.
Volt egy ikertestvére…
Gyermekkora meghatározó élménye lehetett, hogy elhunyt az ikertestvére…
T. V.: A testvérem 10 hónapos korában halt meg egy diftériajárvány következtében.
A szülők azt mesélték, hogy sokat forgolódtam, gondolták, keresem őt.
Én persze, koromnál fogva, nem emlékszem ezekre az időkre. De emiatt nem kényeztettek el. Anyukám nagyon okos asszony volt, és tudta, hogy mennyire fontos, hogy ne kapassa el a gyereket.
Érettségi után óvónő lett.
T. V.: Abban az időben − 1964 – az egyetemi felvétel feltétele volt, hogy 1 évig dolgozni kellett. Így kerültem Karádra. Igazi falu néphagyománnyal, vendégmarasztaló sárral, sötét éjszakákkal. Nem volt unalmas élet. Volt itt báli verekedés, szerenád, ablakon ki-be mászás, rajtakapás, feljelentés, csókok és pofonok. Minden, ami manapság egy szappan-operában van.
Hogyan került a Magyar Televízió gyerekműsorok szerkesztőségébe?
T. V.: Az az év, 1970 nehéz év volt. Diplomamunka, államvizsga, álláskeresés, véglegességek, mi lesz, mi a jövő… És akkor kaptam egy táviratot a tévétől, ami abban az időben valami egészen magasan álló dolog volt a szememben. Viccnek gondoltam a táviratot.
Egyik tanárom, aki ismerte a távirat feladóját, a gyerekszerkesztőség akkori vezetőjét, megnyugtatott, menjek csak be. Az évben éppen fiatalítás volt, és a végzős egyetemisták közül kiszúrtak néhányat, engem is. Kérdezték, mit csinálnék először, ha meg kellene szerkesztenem egy műsort. Mivel fogalmam sem volt, azt mondtam: leülnék gondolkodni. Ezzel nyertem.
Így kezdődött a sikertörténet
A Süsü, a sárkány dramaturgja és A világ legrosszabb gyerekének rendezője volt, mégis a legtöbben a Kölyökidő rendezőjeként ismerik. Hogyan kezdődött a sikertörténet?
T. V.: Volt egy műsorterv, felnőttek adtak volna tanácsokat, hogyan kell viselkedni egy-egy nehéz helyzetben. Akkoriban nagyon népszerű volt az ABLAK című érdekvédelmi műsor, ennek mintájára készült volna.
Aztán szerkesztő-rendezőként betársultam a műsorba azzal az ötlettel, hogy hagyjuk békén a felnőtteket, van elég gondjuk a saját ügyeikkel, nézzük meg, mit tudnak a gyerekek maguk elintézni.
Hoztam magammal azokat a gyerekeket, akik A világ legrosszabb gyereke című filmben és annak folytatásaiban szerepeltek. Elindultunk kisebb döccenőkkel 1989 januárjában, felnőtt műsorvezető nélkül, hiszen a legöregebb a stúdióban a gimnazista Gaskó Balázs volt.
Abban az időben jó volt olyan témákról hallani, ami a kamaszokat érdekli, helyes fiúkat és lányokat látni, szerelmesnek lenni egyikbe, másikba. A mai napig azt olvasom, hallom: „Jaj, a Kölyökidő! Annyira szerelmes voltam a…”
Miként kerülhettek bele a szereplők?
T. V.: Még nem voltak castingcégek, hirdettünk, eljártunk iskolákba. Én mindenféle drámás táborba, színjátszós rendezvényre elmentem. Haszonnal, mert kiváló szereplőket találtam.
A válogatásra meg jöttek, akik hallották, és rá tudták beszélni a szülőket, hogy hozzák el őket.
A többi már rutin, versmondás, imprós jelenet, mit tudsz még… De valahogy legtöbbször már az aulában tett séta során ki lehetett szúrni, ki lesz a jó.
Kikötés volt, hogy aki bekerül, úgy maradhat a csapat tagja, ha nem ront a jegyein. Persze volt kivétel, Robi és Yannick mindig rontottak, és megbuktak, de olyan erős karakterek voltak, hogy nem tudtam őket kitenni.
Nagyon vigyáztam, hogy ne érezzék sztárnak magukat, hogy ők ettől nem lesznek többek, mint a többi osztálytársuk. Persze tudtuk, hogy ez nem igaz, főleg a főfiguráknál, de az se lett volna jó, ha beképzeltek lesznek, és rámegy az életük.
Több egykori „kölyök”, Aczél Réka, Czippán Anett, Dombóváry Kristóf, Gaskó Balázs, Gévai Juli, Kinizsi Ottó, Pausch Brigitta, Szekeres Nóra is a médiában helyezkedett el. A műsor egyfajta tévés nevelde volt?
T. V.: A műsor vége felé már megengedtem, hogy ők rendezzék, írják a nyári filmet. Volt olyan, amikor az egész stáb a kölykökből állt, én magam csak vágóként vettem részt a munkában. Nem volt tévés nevelde, de mégis. Talán nem véletlen, hogy tévések lettek sokan, jó tapasztalataik voltak.
Tartják a kapcsolatot
Az érzékeny kamaszkorban szerzett jó élmények összekovácsolják a fiatalokat. „A kölykök is tartják a kapcsolatot, és engem is megnéznek néha, hogy megvagyok-e. És amire büszke vagyok és örülök, megmutatják a munkáikat. Most például Gévai Juli színházi előadásainak premierjén voltam. Már többen szerte a világban élnek, dolgoznak, de ha hazajönnek, egy ölelésre beugranak.”
Kiemelt kép és fotók: Schumy Csaba/fotocentral.hu
