Igazi álompárként tekintenek Vastag Csabára és Vastag Evelinre. Kapcsolatuk négy éve alatt láthattuk őket több tévéműsorban, újságok hasábjain, sikeres projektek élén. Sokan példaképként tekintenek rájuk. „De hát nekik minden olyan könnyen jött!” – gondolhatja az olvasó, holott ez nem is lehetne távolabb az igazságtól. Emberpróbáló élethelyzeteken, kilátástalanságon és lélekformáló nehézségeken kellett felülemelkedniük, hogy idáig jussanak. De ne szaladjunk ennyire előre! A házaspár beszélgetésünk idején is rendkívül mozgalmas időszakon van túl. „Egész nyáron mindössze kétszer csobbantunk az itthoni medencénkbe, amelynek építését is saját kezűleg végeztük el, ez remek közös program volt – kezd bele nevetve Domján Evelin. – A koncertek és egyéb kötelezettségek mellett egyáltalán nem volt időnk lazítani. Úgyhogy nemrég megbeszéltük, ez így nem mehet tovább, lassítanunk kell.”
„Igen, kissé átértékeltük az életünket – veszi át a szót Vastag Csaba. – Sokkal jobban megbecsüljük az időnket, bár én korábban elég hanyagul bántam vele. A lehető legtöbb aktivitást sűrítettem be egy napba, egy merő rohanás volt az életem. Szinte sosem tudtam megélni a jelent, a pillanatban lenni.”
Nem véletlen, hogy most jutottak ezekre a felismerésekre. „Fájdalmas veszteségek értek minket mostanában, több közeli hozzátartozónk is elhunyt – sóhajt fel Evelin. – Ezek igazán elgondolkodtattak. Leginkább arról, honnan indultam, hol tartok most, és mit szeretnék még elérni. Szerencsés vagyok, mert a legfontosabb már megvan, egy olyan társ, aki mindenben támogat.”
„Tízen vagyunk testvérek”
„Bár a szüleim mindig is keményen dolgoztak, kifejezetten szerény körülmények között éltünk. Előfordult, hogy egy cső főtt kukorica vagy valamilyen gyümölcs volt a napi ételadagunk. Tízen vagyunk testvérek. Anyukám mindig az összetartásra és egymás segítésére ösztönzött bennünket. Emlékszem, közösen mentünk mindig bodzát szedni. Ha elegendő mennyiség összegyűlt, beváltottuk, és a kapott pénzen vettünk valamilyen édességet, amit örömmel osztottunk meg egymással – ül ki egy félmosoly az arcára.
Ám miután a szülei elváltak, még nehezebb helyzetbe kerültek. – Nem volt hova mennünk, fedél nélkül maradtunk. Kilátástalan helyzet volt. Aztán ahogy mindig, édesanyám akkor is talált megoldást. Egy anyaotthonba fogadtak be minket, ahol hasonló helyzetben lévő családok éltek. A szabályok szigorúak voltak, például 7-ig mindig haza kellett érni, és minden anyának folyamatos munkaviszonnyal kellett rendelkeznie. Ha ők nincsenek, biztosan utcára kerülünk” – meséli.
A közösség ereje
Vastagné Domján Evelin életének egyik legnehezebb időszakában egy fantasztikus közösség jelentett menedéket. „Don Bosco által alapított szalézi szerzetesrenddel kamaszként találkoztam. Már akkoriban megtapasztaltam, milyen sokat jelent, ha egy támogató, szeretetteljes közösség részese lehetek. Máig vannak olyan barátaim, akiket ott ismertem meg” – vallja be Evelin.
Álma az volt, hogy pénztáros legyen
Amint tudott, munkába állt – 14 évesen. „Egy cukrászdában takarítottam. Azután dolgoztam ételcsomagolóként is. Alig vártam a 18. születésnapomat, hogy árufeltöltőből végre pénztáros lehessek az egyik legismertebb bevásárlóközpontban – neveti el magát Domján Evelin. – Aztán persze kinyílt a világ, és rájöttem, sokkal távolabbi céljaim is lehetnek. Sosem felejtem el, honnan jöttem, így sokkal inkább megbecsülöm a mostani körülményeimet.”
Kiemelt kép és fotók: Bognár Bogi
