Kun Zsuzsa interjúja
A Best magazin podcastjában mesélt először Csézy arról, micsoda küzdelmet vívnak azért, hogy kisbabájuk lehessen. 45 évesen vált végül valóra az álma.
Best: Akkor azt ígérte, visszatér hozzánk, és elmondja, min is ment keresztül, hogy akik hasonló cipőben járnak, erőt meríthessenek az önök történetéből. Nehéz évek voltak ezek?
Csézy: A hat éven át tartó hormoninjekciók – amikor a hasam már úgy nézett ki, mint egy szita –, az ezzel járó ödémák, puffadás, hasfeszülés, hangulatingadozás… Nem volt könnyű. Fizikailag is megterhelő volt, de mentálisan még inkább. Szerintem a kitartás a legfontosabb, és az a nagy kérdés, hogy a párkapcsolat kibírja-e azt a sok megpróbáltatást, amin egy nő ilyenkor keresztülmegy.
A mi házasságunk a férjemmel nemcsak kibírta, hanem sokkal erősebb lett.
Nemrég voltam méhnyakrákszűrésen, és az orvosom megkérdezte, hány vetélésem is volt. Mondtam neki: „Úristen, hirtelen nem is emlékszem.” Érdekes, hogy az agyam távol tart mindent, ami fájdalmas és rossz volt, és csak a jelennel tudok foglalkozni – azzal, hogy megszületett a mi kis angyalkánk, és mi azóta szinte csak benne élünk.
Best: Szokták mondani, akkor család a család, ha gyerek is van – addig csak szerelmespár, házaspár.
Csézy: Amikor a férjemmel ketten voltunk, én akkor is azt éreztem, hogy család vagyunk. Sokszor mondtam: ha nem lesz gyerekünk, akkor sem fogok megőrülni, a Dunának menni – biztosan más utat szánt nekünk a Jóisten. Most, amikor nézem a régi képeket, látom, mennyire hiányzik róluk a lányunk. Egyébként Laci barátai mesélték, soha nem felejtik el, ahogy 14 évvel ezelőtt egy bolt előtti padon egyedül üldögélt. Rajta felejtették a szemüket. Tudták, sok ember szereti, mégis látszott rajta, hogy a lelkében magányos. Nemrég volt a születésnapja, és azt mondtam neki: ‘Soha többé nem leszel magányos! A kislányunk olyan üres részt tölt be a szívedben, amit soha senki nem vehet el tőled.’
Best: Most, hogy édesanya lett, hogyan szólítja önt a férje? Gyakran előfordul, hogy anya és apa lesz a megszólítás.
Csézy: A „hercegnőt” és a „szerelmemet” már a szülés után elvesztettem – mert azt a lányunknak mondja. Amikor Böbikével kapcsolatos a téma, akkor „anyuci” vagyok, de egyébként megmaradtam annak, aki voltam.
Best: Milyennek látja a férjét apukaként?
Csézy: Szerintem a világ legcsodálatosabb apukája. Olyan szimbiózisban élnek Böbikével, amit elképzelni sem lehet. Akármilyen későn ér haza – múlt héten például hajnali egykor –, reggel akkor is korán kel, és hallom, ahogy kacagva, sikongatva játszanak, vagy látom, ahogy a kertben fűszálakat számolnak… Hihetetlen türelme van.
Mos, vasal, takarít
Böbike – ahogy a szülők szólítják egyéves kislányukat – esténként kilenckor ripsz-ropsz elalszik, de Csézy napja ezzel még nem ér véget. „Ilyenkor kezdek el mosni, főzni, takarítani, ellátni az állatokat. Van, hogy éjjel fél kettőkor kerülök csak ágyba. Ha napközben végzem a házimunkát, egyik kezemben Böbike, a másikkal dolgozom. Azt gondolom, hároméves korában kezdi majd az óvodát, bölcsődébe nem szeretném beíratni – bár a gyerekorvosom szerint térjünk vissza erre egy év múlva. Ő azt mondja, egy kétéves gyereknek manapság kevés az otthonlét, kell neki a gyerektársaság is. Én most még úgy érzem: hároméves koráig a szülein kívül semmire nincs szüksége.”
Best: És milyennek látja saját magát édesanyaként?
Csézy: Azt hittem, aggódós anyuka leszek, mert egyébként mindenen nagyon tudok aggódni – ha eltűnik valamelyik cica vagy kutya, éjszaka járom az utcát, keresem őket. De mivel a férjem még nálam is aggódósabb lett a lányunkkal kapcsolatban, nem engedhetem meg magamnak, hogy mindketten pánikba essünk.
Best: És milyen a lányuk?
Csézy: Melyik anya mondja azt, hogy nem a legszebb és legokosabb a gyereke? Én is így vagyok ezzel – hozzátéve, hogy rendkívül intelligens, nagyon jól alkalmazkodik. Első perctől kezdve visszük magunkkal mindenhova, neki mindegy, hol eszünk, hol hajtjuk álomra a fejünket – egy a fontos, hogy velünk legyen.
Nekem is ez a legnagyobb boldogság: szeretném látni, ahogy napról napra fejlődik, okosodik, elesik, sír, majd újra nevet. Várom, hogy megszólaljon, imádom, ahogy próbálja formálni a száját, ismételgetni a magánhangzókat – de nem sürgetem, csak segítem, hogy járja a maga útját. Nem mondom, hogy mindig egyszerű – például ha hármasban megyünk fellépni, legutóbb is háromszor álltunk meg útközben, mert pelenkát kellett cserélni –, de mindent megoldunk.
Ami érdekes, hogy újszülött kora óta nagy zenekedvelő: háromhetesen már felismerte azokat az olasz dalokat, amiket a várandósságom alatt hallgattunk. Nagyon szereti a harmonikát, de a legnagyobb kedvence Zorán, tőle is a Kóló című dal. Örülök, hogy szereti a zenét – nem kell, hogy zenész legyen, csak érezze, a zene mennyi szeretetet és örömöt tud adni.
Kiemelt kép és fotók: Archív
