Hogy hogyan fertőződött meg Endrei Judit az utazás szenvedélyével? Részben már kislányként, amikor a szülei vettek egy Szergejnek keresztelt Moszkvicsot, amivel elindultak felfedezni hazánk tájait. „A hatvanas évek elejéről beszélünk, és nekünk akkoriban már az is nagy ’utazásnak’ számított, ha ebből a kicsi faluból eljutottunk a közeli nagyobb városokba, Szolnokra vagy Törökszentmiklósra. Így kezdődött…”
„Magam mögött hagyok mindent”
Judit nem állt meg a magyarországi helyszíneknél, neki az egész világ kellett és kell. Hajtja a kíváncsiság. „Az utazási szenvedélyemet a középiskolai földrajztanáromnak is köszönhetem. Amikről és ahogyan tanított az iskolában – például az iráni Perszepolisz hatalmas ókori domborművei és szobrai, a perui Machu Picchu, az amerikai Grand Canyon –, mindazt a sok csodát, amit emberek alkottak meg, nekem a saját szememmel is látnom kellett és kell. Ez a kíváncsiság és a mérhetetlen szabadságvágyam az, ami évtizedek óta hajt, és elvisz mindenhová. Az is csodálatos, hogy amikor úton vagyok, nem nézek hátra, csak előre, ilyenkor magam mögött hagyok mindent, ha vannak gondjaim, azokat is. Teljes szívvel átadom magam annak a kultúrának, a tájnak, az épületeknek, az ízeknek, az élményeknek, az embereknek, ahova becsöppentem. Ilyenkor szoktam mondani: te jóisten, hát eljutottam ide? A lelkemnek ez egy egészen furcsa érzése, katartikus élménye, ilyenkor néha még sírva is fakadok.”
Veszélyes fogmosás
Ami egy átlagos utazónak talán nehézséget okoz, az Juditnak könnyen megy: az utazás előtti csomagolás. Volt ideje beletanulni. „Egy-egy útra nagyon kevés dolgot szoktam magammal vinni. Fehérnemű, néhány póló, ing, egy váltás cipő, egy váltás nadrág, kendő, érzékeny a fülem, így minden időjárásban meg tudom védeni. A táskámban mindig ott van egy dobozos pezsgő, hogy megünnepeljük, eljutottunk oda, ahova szerettünk volna. Amikor egzotikus országba megyek, akkor nélkülözhetetlen a pálinka. Orvosi tanácsra minden este iszom egy gyűszűnyit, így elkerülhetem a bélfertőzést. A kezdetek kezdetén, ’87-ben Kínában, a vonaton fogat mostam, mire megérkeztünk Sanghajba, már iszonyú gyomorfájdalmak gyötörtek, alul-felül kijött belőlem minden. Két napig járni nem tudtam, olyan rosszul voltam. A saját káromon tanultam meg, hogy ilyen helyeken csak sült vagy főtt ételt szabad enni, bármennyire csábító a friss saláta, a frissen mosott gyümölcs, ezeket tilos fogyasztani.”
Nem szokott nyafogni
A kendőről, amit magával visz, eszébe jut egy történet. „Afrikában, egy folyón mentünk hajóval, amit egy odavalósi asszony vezetett. Az út végén szerettem volna kedveskedni neki, így megajándékoztam a kendőmmel. Azért, hogy amikor ránéz, eszébe jusson, itt járt Magyarországról egy helyes, idős hölgy. Valójában nem érzem idősnek magam, de a hetvenkettő az mégiscsak hetvenkettő. Nincs okom panaszra, jó erőben vagyok, egészséges vagyok, jól viselem még azt is, amire például sok útitársam panaszkodik, a hosszú, 24 órás repülőutat. Én nem szoktam ilyenkor nyafogni, inkább olvasok, rejtvényt fejtek, szunyókálok, imádom nézni a térképet, hogy éppen hol járunk, mi fölött repülünk el. Nyilván figyelek arra, hogy bizonyos időközönként megmozgassam a lábaimat, fölálljak, mászkáljak. Imádok utazni, de ahogy a könyvemet is zárom, mindenütt jó, de a legjobb, itthon – ez teljes mértékben igaz.”
Kiemelt kép és fotók: Archív
