Bea csak most, egy év után érzi elég erősnek magát ahhoz, hogy anyukája segítségével édesapja otthonában összepakolja annak ruháit, könyveit, személyes tárgyait. A be nem gyógyult sebek azonban újra feltépődtek.
„Még érzem a vasárnapi ebédek illatát”
Bea pakol, csomagol, dobozol – és sír. Édesapja ruháin ugyanis még érzi az illatát, a fiókban ott vannak a színész iratai, a polcon régi fényképek, a pályáját beindító ’72-es Ki mit tud?-on dobogós helyezésért kapott érem, a könyves szekrényben sorakoznak az ismert írók, pályatársak által neki dedikált könyvek. „Sokszor főzött nekünk, és mindig kiparodizálta az aktuális rigolyáimat, de azután külön elkészítette nekem például a húsmentes fogásokat. Gyakran a kanapén pihent, innen belátta az egész otthonát, és ez megnyugvással töltötte el. Most, pakolás közben én szoktam ott megpihenni, és a ránk jellemző iróniával mondom neki: ’Apukám, jól kiszúrtál velem!’”
„Az apró jelekben a reményt kerestem”
Bea próbálta megtalálni a módját, hogy elengedje az édesapját, de be kellett látnia, a lélek nem mindig engedelmes. „Évek óta rettegtem attól, hogy aput elveszítem. Amikor diagnosztizálták nála a rákot, pont a Covid elején, megfordult velünk a világ. Ráadásul nem látogathattuk, nem lehettünk ott vele. A betegsége alatt többször mondták, hogy már nincs remény, de apu nagyon akart élni. Ezért azt reméltem, ez a végtelenségig mehet így. A halálával az egyik rémálmom vált valóra. A családom mindent megtett, hogy könnyebb legyen számomra a gyász feldolgozása, miközben ők maguk is gyászoltak.”
Az első időszakban mindent jelnek vélt, annyira akart kézzel fogható bizonyosságot arról, hogy itt van vele. „Voltam médiumnál, családállításon. Tudom, hogy ez sok ember számára butaságnak tűnik, valószínűleg apu is fogta a fejét odafenn, de ezt a mély, felemésztő fájdalmat korábban soha nem éreztem, át kellett esnem a gyász fázisain. Hónapok teltek el, míg rájöttem, hogy nem feltétlenül kell külső segítség ahhoz, hogy beszéljek vele, hiszen ha odafigyelek, szinte hallom a hangját, és ha belenézek a tükörbe, a vonásaimban őt is látom. Sorsfordító pillanat volt egy alkalommal, amikor az íróasztalomon lévő fotóra pillantottam, és az üvegen az ő arcában tükröződött az enyém. Ugyanúgy az arcom a kezemben volt, ahogy a képen neki, és a tekintete azt súgta: ’Látod, Bucikám, itt vagyok.’ Azóta picit könnyebb, és bevallom még ’beszélgetni’ is szoktam vele az autóban, amikor egyedül vagyok.”
Ne veszítsd el a humorodat
A gyász feldolgozásának része a bal karján lévő tetoválása. Édesapja szerzeményéből, a Ne veszítsd el a humorodat című dalból egy sort íratott magára. „A humorod a barikád, mely mögött sosem érnek el’ – így szól. Az ő kézírásával került rám ez az idézet, ami nagyon sokat jelent számomra. Nem szerette a tetoválást, de amikor elmondtam neki, miért kérem arra, hogy írja le ezt a sort, egy mosoly átsuhant az arcán, és a szokott iróniával csak annyit kérdezett: ’Remek, akkor most életed végéig viselni fogod ezt a macskakaparást?’ Amikor bólintottam, magához húzott, megpuszilt és folytatta: ’Vajon másnak is ilyen hülye a lánya?’ Mindig minden élethelyzetet a humorral vészelt át, és erre tanított engem is.”
Miután elment, még sokáig ült az ágya szélén. „Fogtam a kezét, miközben búcsúztam tőle. Az órája mindig a karján volt, akkor levettem róla, és rátettem a saját csuklómra, bár úgy éreztem, abban a pillanatban megállt az idő. Azóta azért – ha lassan is – újra ’elindultak azok a mutatók’, hiszen a show-nak folytatódnia kell!”
Kiemelt kép: Archív
