Spéter Erzsébet Beszterce mellett, egy kis erdélyi faluban született 1915. július 1-jén. Apja sörgyári igazgatóhelyettes volt, így tudott kilenc gyermeket jómódban felnevelni, édesanyja pedig újságíró. A kis Erzsébet hét nyelven beszélt: magyarul, németül, szászul, románul, franciául, olaszul és angolul.
Nem bánta, hogy nem szült
Egy teniszpályán találkozott élete első szerelmével, a tehetős Alekszandru Soutzu herceggel, akkor, amikor 17 évesen teniszbajnokságot nyert. A herceg 46 éves volt, Kolozsváron, egy kastélyban éltek tizenöt éven át, egészen a herceg hirtelen haláláig. Ezután másodszorra és harmadszorra ugyanazt választotta, dr. Cziegle Pál kereskedelmi tanácsost, vele költözött Budapestre.
„Ő volt az az ember, akitől egyszer elválni kevés”
– mondta róla Erzsébet, aki a fővárosban a nyelvismeretének köszönhetően a legjobb helyeken dolgozott mixerként. A férje nem támogatta ezt a munkát, ám az író Tamási Áron, akivel még Erdélyben barátkozott össze, bátorította. „Ugyan, Erzsébet, az összes mai mixer grófnő meg bárónő volt azelőtt.”
Válása után dolgozott pincérként a Balatonnál, majd az IBUSZ-nál. Így jutott ki New Yorkba, ahol hozzáment a negyedik férjéhez, Henry Speterhez, a másod-unokatestvéréhez. A férfi szállodaláncokat üzemeltetett, dúsgazdag volt, így luxuséletet biztosított Erzsébetnek: New Yorkban, Miamiban és utána Budán is lett lakása. Gyermeke nem született, később az ezt firtató kérdéseket humorral ütötte el.
„Most itt ülne mellettem egy kövér, kopasz, öregedő férfi, akire azt kellene mondanom, hogy ő az én szép kisfiam. Ezt nem szeretném.”
Garas Dezső visszautasította
Spéter Erzsébet a 80-as években akkor került a hazai érdeklődés középpontjába, amikor feltűnt Vitray Tamás tévéműsorában, mivel színházimádata miatt egy kisebb vagyont ajánlott fel a Nemzeti Színház építésére. Hirtelen ismert ember lett, főleg, amikor a magánvagyonából megalapította a pénzjutalommal is járó Erzsébet-díjat – ezt egy gálaműsor keretében nyújtotta át a művészeknek. Közülük többen is túlzott hajbókolással köszönték meg az elismerést, ez gyakran gúny tárgya lett.
Garas Dezső kivétel volt, talán az egyetlen, aki visszautasította a díjat. Ám a hajbókolást nem Spéter kérte, ő csak elismerni és támogatni akart. Feltűnő ruhákat hordott, imádta a maga varrta turbánokat, nem szégyellte agyonplasztikázott, túlsminkelt arcát, lassan, tagoltan beszélt, és mindig napbarnított volt a bőre. Hofi Géza csak múmiának hívta, és egyre többen kritizálták: a sajtó is kikezdte mint jelenséget és a díját is. Erzsébetet mindez megviselte, de úgy tett, mintha leperegne róla.
Kannibálpartit tartott
Spéter végül végleg Budapestre költözött, az örökségéből tellett neki híres barátokra és fényűző partikra. Gyakran pesti luxusszállodák báltermeiben adott fogadást, ahol a pincérek mindig bőségesen kaptak borravalót. Egy alkalommal kannibálpartit szervezett, ami annyit tett, hogy a sült csirkét Spéter két kézzel széttépte, a vendégeknek pedig evőeszköz nélkül kellett enniük.
Máskor megszervezte a saját halotti torát. „Nem akarok úgy elmenni a földről, hogy nem voltam jelen a gyászszertartásomon – mondta a meghívottaknak, majd egy koporsóra emlékeztető csokitortát is felszelt. – Nézzük meg, benne vagyok-e” – viccelődött.
1995-ben az állandó intrika miatt végül megszűnt az Erzsébet-díj. Spéter visszavonult, majd megbetegedett. Pasaréti lakását sem tudta elhagyni, állandó ápolásra szorult, pár barát látogatta csak. Csendesen, magányosan hunyt el 2007-ben.
Öten kísérték utolsó útjára
Majd’ tíz éven át betegágyhoz kötve élt – már inkább vagyonos nyugdíjasként, mint dúsgazdag nőként. Maradék pénze a mindennapos ápolására ment el. Csaknem nincstelenül halt meg egy állami kórházban. Két kívánsága volt. Az egyik, hogy az új Nemzeti Színházban róla nevezzék el a büfét, a másik, hogy a hamvait szórják szét a Dunában. A végakaratát nem teljesítették. A Kozma utcai izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra. A szertartáson csupán öt ember jelent meg.
Kiemelt kép: Archív
