Az asszony már évekkel ezelőtt felajánlotta, hogy otthonba megy, csakhogy ne legyen a terhükre. „Az édesapám már nagyon régen meghalt, lassan harminc éve, és az édesanyám egyedül élt. Már olyan értelemben, hogy abban a lakásban, ahol én is felnőttem, majd mind a hárman kirepültünk – kezdte Gundel Takács Gábor A nagy dilemma című műsorban. – És évekkel ezelőtt mondta, hogy hát otthonba akar menni, mert nem akar a terhünkre lenni. Mire mondtuk: ’Mama, ezt semmi nem indokolja’ – sem fizikailag, sem szellemileg. Ráadásul azt tapasztaltam más rokonoknál, hogy amíg az idős emberek fizikailag és szellemileg is aktívak, az trenírozza őket. Míg azok az idős szülők, akik helyett mindent megcsinálnak, sokkal hamarabb elkopnak, mindenféle szempontból. És a mama rendben volt. De egy évvel ezelőtt eléggé beteg lett, és eljött az a pont, hogy nemcsak fizikailag, de mentálisan is jót tesz neki, hogy egy olyan otthonban van – ahol egyébként van egy saját kis-, huszonegynéhány négyzetméteres lakása –, ahol van állandó egészségügyi felügyelet. Nem orvos van ott, hanem nővérek vannak. Azt mondja ő maga, hogy ez neki mentálisan, hogy sem éjszaka, sem nappal nincs egyedül – neki ilyen fulladásos problémája van –, segít. Eljött az a pont, amikor erre neki szüksége volt. Miközben megvan a lakása, bármikor hazamehet! Ez a tudat is fontos – magyarázta a műsorvezető, majd megjegyezte, hogy az idős embereket nem lehet élve eltemetni. Az édesanyja lakását is azért tartották meg, hogy tudja, van visszaút. „Azt vele és a testvéreimmel is megbeszéltük, hogy addig, ameddig ő van, azt a lakást nem fogjuk eladni. Nem csinálunk vele semmit, hogy bármikor, amikor azt gondolja, hogy szüksége van egy hétvégére vagy egy hétre, akkor ő haza tudjon menni a régi dolgai közé.”
Kiemelt kép: Ványi Ákos
