Udvaros Dorottya a változókorral kapcsolatban mesélt saját nőiségéről, anyaságáról, de régi, eddig még meg nem valósult vágyáról, a nagymamaszerepről is említést tett.

Udvaros Dorottya mindig is fontosnak tartotta, hogyan áll a világhoz, és pozitív életfelfogása segítségével még a legnehezebb időszakokon is átlendült. Így volt ez, amikor film vagy színházi munka miatt nem tudott mindig fiával, Gyöngyösi Mátéval lenni, és így van ezzel női kiteljesedésének újabb szakaszában, a változókorban is, amelynek kapcsán legnagyobb vágyáról is őszintén mesélt.

„Szerintem az életünk során mindent átélhetünk negatív változásként és pozitív változásként. Ez az életünk rendje, hogy mi nők egyszer csak változókorba lépünk. Itt a legfontosabb dolog az, hogy nem szülhetünk többet gyereket. És ez csodálatosan van így kitalálva. A férfiak még mindig, sokkal később is nemzőképesek.

Nem biztos, hogy veszteségként élem ezt meg, hanem először is egy természetes dologként, másrészt pedig én már nem is tudom, mikortól mondom a fiamnak, hogy unokát akarok, de azonnal, mert milyen jó lesz, hogyha ő egy fiatal, aktív nagyit kap

– osztotta meg gondolatait az RTL új műsorának, a Metamorfózis – Mindent a menopauzáról legújabb beharangozó videójában.

„Amíg lélegzünk, feladatunk van a világban”

Dorottya őszintén beszélt arról az időszakról is, amikor fiatal anyukaként, karrierje csúcsán egyszerre kellett megfelelnie az anyaság és a szakma kihívásainak. És arról is, hogyan gondol magára nagymamaként. Azt vallja, ameddig él, feladata van, így a változókort is élete természetes velejárójaként éli meg, nem pedig veszteségként.

„Amikor én fiatal anyuka voltam, akkor a pályám talán a legintenzívebb periódusában volt. És rengetegszer éreztem azt, hogy kevesebbet vagyok a gyerekemmel: esténként játszom, nem ülök az ágya mellett, és olvasok neki mesét, mert előadásom van. Van, hogy nem én viszem az iskolába vagy a bölcsődébe, mert már hajnalban elvisznek forgatni. Egy csomó ilyen élmény rakódott össze bennem. Ha viszont nagymama leszek, és lesz egy unokám, akkor mennyi mindent hozzá tudok tenni.

Tehát addig a pillanatig, míg lélegzünk, szerintem feladatunk van a világban. Önmagunkkal szemben is, a környezetünkkel szemben is, a hozzátartozóinkkal szemben is, a hivatásunkkal szemben is. Hogyha erre gondolok, akkor nem veszteségként élem ezt meg.