Onyutha Judit: „Az unokám úgy hív: nana”

Az egykori időjós kis unokája már tizenhét hónapos. A nagymama büszkén meséli, hogy Szofi szépen cseperedik, egyre nyitottabb a világra. Már egyedül jár, és legalább egy tucat szót ki tud mondani, például őt úgy hívja: nana.

Épp a tavaszi szünetben érjük utol Juditot, mint mondja, jobbkor nem is kereshettük volna, mert azontúl, hogy ki kell javítania pár beadandót, semmi dolga. Ilyen pedig igen ritkán szokott csak vele megesni. Mint kiderül, nem olyan régen intézményt váltott, és már nem általános iskolásokat, hanem gimnazistákat tanít.

Papucstávolságra…

Azt rögtön leszögezi, rég volt ennyire kiegyensúlyozott, rég érezte azt, hogy ennyire a helyén van. Ehhez persze kellett az iskolaváltás is, de még inkább az unokája érkezése. „Reggel vagy egy órát videótelefonáltunk a lányommal, Pannival. Ők most egy hónapig Romániában vannak, a párja onnan származik. És hát el nem tudom mondani, mennyire hiányoznak! Annyira megszoktam már, hogy hetente jönnek, vagy mi megyünk. Ők Vácdukán élnek, mi Tökölön, de reményeink szerint hamarosan közelebb költöznek… Legalábbis ez a terv. Ha ez így lesz, a lányom le sem tud majd koptatni! – neveti el magát. – Veszélyes ez a papucstávolság… Pláne ha az embernek unokája is van, akit imád!”

Örömmel segít

Onyutha Judit azzal folytatja, természetesen mindennek a fele csak vicc, illetve, hogy törekedni fog arra, ahogy ő fogalmaz, ne menjen majd a lánya agyára. „Igazából nem is tudnék, mert hát ugye dolgozom. Ötvenegy évesen nem az a típusú nagymama vagyok, akit magunk elé képzelünk, aki kötényben süt és főz egész nap, és az unokáira vigyáz… Egyszer talán majd az az idő is eljön. Meg ugye itt van a fiam, aki még mamahoteles, és persze én ennek nagyon örülök! – mosolyodik el. – Marci még egyetemista, nemrég szerezte meg a jogosítványt, de máris jobban vezet, mint én. De visszatérve, azért sem járnék annyit a nyakukra, mert tudom, hogy hagynom kell a lányomat anyának lenni… És ő nagyszerűen csinálja! Persze vannak dolgok, amiket én fiatal szülőként máshogy csináltam, de megállom, hogy ne mondjam. Helyesbítenék, vagyis hogy tanulom, hogy csak akkor mondjam, ha kérdezi – jegyzi meg nevetve. – Az sem kérdés, hogy a lányomék igénylik is a mi, illetve a másik két nagyszülő segítségét. Fiatal szülők, huszonhárom és huszonnégy évesek. Mi meg a legnagyobb örömmel állunk a rendelkezésükre.”

„Vissza kell fognom az aggódást”

Mivel Juditék sok időt töltenek az unokájukkal, Szofi már különösen ragaszkodik hozzájuk.

„Most éppen szeparációs korszaka van, és nemcsak a szüleivel szemben, hanem velünk is. Húsvétkor is itt voltak, és amikor mentek el, nehéz volt a búcsú. Próbáltam neki az ő nyelvén elmondani, hogy a nagyiék nem tűnnek el.

Ezzel még van dolgom. Illetve azzal is, hogy ne legyek paranagyi. Ugye már egyedül is megáll a lábán, jár, egyre kíváncsibb, én meg féltem. A párom, Zoli szerint meg helikopternagyi vagyok, és mindig mondja, engedjem, hadd fedezze fel maga körül a dolgokat. Szóval vissza kell fognom az aggódást. Meg hát Szofi annyira ügyes! Elképesztő azt látni, hogy hétről hétre mennyit fejlődik. Egyre több szót tud, engem úgy hív, nana. Vagy ha meglátunk egy kutyust, azt mondja, vau-vau. Ezeket én úgy élem meg, mint valami csodát – mondja vidáman. – Leírhatatlan, mekkora boldogság, hogy van nekünk, és hogy általa bővült a családunk.”