A legnagyobb kihívás Szilágyi János számára ma az, hogyan lehet kivédeni a semmittevést.
„Ez nem könnyű. Sokat olvasok, de a nap huszonnégy órájában nem lehet könyvet fogni a kézben. Rejtvényt fejtek, színházba, moziba járok, próbálom úgy alakítani a napjaimat, hogy teljen az idő.”
Azelőtt, hogy megszületett a róla szóló könyv, ismét sok dolga akadt. „Hónapokon át régi fényképeket nézegettem, válogattam, közben rengeteg történet és élmény jutott eszembe. Szépek és fájdalmasak egyaránt.” Ilyenek voltak például az intézetben töltött évek, amelyek az egész életére rányomták a bélyegüket.
„Az apám külkereskedő volt, én tizenéves kamasz, amikor hároméves kiküldetést kapott Argentínába. Anyám természetesen ment vele. Engem és a két testvéremet itthon hagytak egy intézetben.
Nem is együtt, hanem hárman három külön helyen. Hogy ez hogyan történhetett meg? Az ötvenes években minden megtörténhetett. Apám elkötelezett kommunista volt, és hogy ne disszidálhasson a család, a párt azt kérte tőle, hagyja itt a gyerekeket. Gondolkodás nélkül megtette. Ezt én soha nem bocsátottam meg neki.”
A származása miatt is sok buktatóval kellett szembenéznie. „A nagyapámnak gyára volt, ezért nem vettek fel a közgázra. Segédmunkás lettem a Ganzban. Sok kacskaringó volt az életemben, de végül rám talált a nagy szerelmem: a rádió. Rádiós műsorvezető lettem, és évtizedeken át hűséges maradtam hozzá.”
Amikor ma megkérdezik tőle, hogyan foglalná össze az elmúlt kilencven évét, csak ennyit mond:
„Olyan sok minden történt velem, hogy már nem részletezem. Inkább azt szoktam mondani: voltam, vagyok, és egyszer majd nem leszek.”
A teljes interjú a legfrissebb Best magazinban olvasható!
Kiemelt kép: Nagy Zoltán/fotocentral.hu
