Egy bevásárlóközpont francia kávézójában találkozunk. Messziről kiszúrom Gabit: decens, mégis bátor pink kosztümben várakozik. Vele szemben is üldögél valaki, de mielőtt megérkeznék, búcsúzik, és megy az útjára.
Ki volt ő?
Nem tudom, idejött hozzám, és beszélgetni kezdtünk. Abszolút hétköznapi életet élek, nem vagyok hajlandó titkokat rejtegetni. Járok bevásárolni, a gyerekemet pedig nem rejtem el, de nem is mutogatom. Ugyanolyan iskolába jár, mint a többi gyerek. Ebben az országban mindenki ismer mindenkit. Nevetséges lenne, ha bujkálnék, mint valami amerikai popsztár.
Miről beszélgetnek veled a – számodra – vadidegenek?
Általában társadalmi, közéleti kérdések érdeklik őket. A leggyakrabban nők keresnek meg, de minden előadásomon van körülbelül tízszázaléknyi férfi is.
A közélet alatt nem a politikát érted, ugye?
Egyáltalán nem. Nagyon határozottan meghúztam a határt, és nem lépek át politikai mezsgyére. Ha egyszer átlépnék, nem lenne visszaút. Ma minden a politikáról szól, miközben annak árnyékában ott a hétköznapi élet – amiről írok és beszélek –, és arról alig esik szó. Engem mindig is az ügyek érdekeltek – és az emberek az ügyek mögött.
Az én dolgom az, hogy ezeket megmutassam.
Az ilyen beszélgetések, mint amit az előbb láttál, rengeteg információt juttatnak el hozzám. Szerintem nagyon hiányzik a mai palettáról a civil témákat, hétköznapi emberek nem hétköznapi életét bemutató beszélgetős műsor műfaja.
Friderikusz mondta, kis mosollyal a szája szegletében: „A televíziózás ott van, ahol én vagyok.”
Én ott szólalok meg, ahol kíváncsiak rám. Tévében, podcastban, könyvben, újságcikkben, vagy itt, a kávézóasztalnál. Bárhol vagyok is, beleteszem a tudásomat, a személyes véleményemet, a hitvallásomat.
Idén személyesen is láttalak műsort vezetni: a Nők Lapja Példakép Díj átadóján. Már másodszor vállaltad el. Miért?
A díjazottak miatt. Mert ez a fajta felelősségvállalás, amit a Nők Lapja vagy a Richterrel közös Főnix kampányunk is képvisel már nyolc éve, pontosan a civil szféra erősítését szolgálja. Valódi hétköznapi hősök, akik kiállnak a színpadra – és olyankor tényleg nem marad szem szárazon.
Amikor egy emberfeletti munkát végző nő meghatottan téblábol a színpadon, mert teljesen hihetetlen számára, hogy elismerik, amit csinál. Amikor egy díjazott tanárnő – a szavak embere – sem tud megszólalni…
Igen, ezek a legnagyobb pillanatok – szemben sok protokolláris díjátadóval.
Nemcsak formális elismerést kapnak, hanem valódi, emberi megbecsülést. Ráadásul az ilyen események után mindig előveszem a noteszemet, és felírom, kivel szeretnék még beszélni. Mert az ilyen alkalom számomra terep is, inspiráció, kincsesbánya: látok egy izgalmas sorsot, és szeretnék utánamenni.
Van még, ami meg tud lepni ennyi év után is?
Persze. Ahogy telik az idő, ugyanazokra a dolgokra mindenki másképp reagál. Ha elővenném egy tíz-tizenöt évvel ezelőtti adásmenetemet, ugyanazokat a témákat ma már máshogyan dolgoznám fel, és teljesen más műsor születne belőle. Más a társadalmi közeg, mások az emberek. Ahány korosztály, annyi korszemlélet.
Soha nem gyorsult fel ennyire a generációváltás, mint most.
Tényleg nem. A tizenhét éves lányom már teljesen mást gondol, mint amit én gondoltam harmincévesen. Máshogy is nyilvánul meg az ő korosztálya. A gyerek rendszeresen rám szól: „Rövidebben, anya, rövidebben… Miért kell ezt ilyen hosszan mondani? ”
Ha leülsz valakivel szemben, mi érdekel benne igazán?
Mindenkit az érdekel, hogy a másik ember hogyan küzdi meg az életét. Hogy ugyanazzal a problémával miképpen boldogul. Erről szól a TikTok, és erről szól az Instagram is: ki hogyan öltözik, hogyan él, hogyan válik?
Te hogyan küzdesz meg? Ahogy kinézel, ahogy gondolkodsz, ahogy megnyilvánulsz – mennyi munka van ebben?
Semennyi.
Ezt ne mondd, mert a kardjukba dőlnek az olvasók.
Akkor úgy mondom: nem tudom, mennyi munka van benne. Folyamatos mozgásban vagyok. Állandóan csinálok valamit. Mindig újrakezdek. Kíváncsi vagyok. Új élmények, új inspirációk érnek. Ez frissen tart. Persze lazítok is néha: nagyon hatékonyan tudok unalmas lenni, és ezt előre be is szoktam jelenteni. Nálam a pihenés annyit jelent, hogy lezárom a beszélgetéseket, és nem megyek társaságba.
Mennyire lehet hatása az életedre annak, hogy hamar megtanultál franciául? Hogy sokat jártál Párizsban? Ahogy itt ülsz velem szemben, ebben a pink kosztümben, éppen úgy nézel ki, mint egy francia nő, aki csak úgy lepottyant ide…
Éppen akkor éltem ott, amikor egy fiatal lány keresi önmagát: milyen akar lenni, mire vágyik. Számomra minden válasz ott volt. Például a francia szabadságeszmény, a forradalmiság, a vitakultúra – amit mondjuk sokan nem is szeretnek a franciákban. Vehemensek, kiállnak magukért. Franciaországban szinte mindennap van valamilyen sztrájk.
Ők, ha kell, ha nem, kimennek az utcára, és felszedik a macskakövet. „Szabadság, egyenlőség, testvériség”
– nem épp rossz alapgondolat… Szóval igen, az étkezéstől a női stíluson át a kommunikációig mindent meghatározott az életemben az a néhány év, amit a frankofón kultúrában töltöttem.
Mit tudnak ők, amitől idősebb korban is olyan természetesen elegánsak?
Mértéket tartanak. Szerintem ez a kulcs. És az, hogy nagyon erősen élik a múltjukat. De számukra ez nem skanzen, hanem élő kultúra. A bagett, a croissant… De a kés, amivel ezeket vágják – mindnek van története, és mind jelent valamit. És általában jót.
A gyerekeidnél visszaköszönt az, amit te elsajátítottál?
Szerintem igen. A nagyobbik fiam már negyven, a kisebbik harminchét – úristen, de furcsa ezt kimondani! –, nekik már saját gyerekeik vannak. És ahogy nevelik őket, nagyon jó látni, hogy szinte minden átment.
És a lányodnál?
Nála is. De ahogy már beszéltünk róla: ő már egy teljesen más generáció. Neki szinte nincs miért kimennie az utcára, mert minden bent van: a négy fal között, a telefonban. Nem kell elmenni sétálni, nem kell randizni – nincs miért kinyitni az ajtót. Fura, hogy őket már „ki kell rakni”: olyan programokat kell szervezni szülőként, amiket annak idején mi magunknak csináltunk.
Van, hogy azt mondom a gyerekemnek, most szépen kikapcsoljuk a telefont, és „unatkozni” megyünk valahova.
De nem tolom túl, eléggé szabadon engedem. És az tény, el kell fogadnom: teljesen más világot építenek, és másképp fognak élni, mint mi. Más az értékrendjük. Mi még sok mindent gyűjtögetünk, nekik viszont a telefonjukon és a mobilneten kívül nem nagyon van szükségük másra.
Új könyved egy interjúkötet, a címe: Jóanyád! Miért most jött elő az anyaság témája?
Azért, mert beütött nálam a nagymamaság. Küzdök vele – erről írok is a könyvben. A generációnk egyszerűen nem tud megfelelni az elvárások tengerének. Nekem a legmeghatározóbb ember az életemben a nagymamám volt.
A teljes interjú a legújabb Nők Lapja magazinban olvasható!
Kiemelt kép: Falus Kriszta
