Bodrogi Gyula egyszer büszkén mesélte a Nemzetiben, milyen istenien főz a párja. És sorolta, hogy mi mindenben jeleskedik. „Erre megszólalt Mari, hogy akkor azt neki is, okvetlenül. És vittem be a színházba a levest, a krumplis pogácsát és a káposztás tésztát. Ez utóbbira a Garas is annyira ráharapott, hogy akármennyit vittem is nekik, percek alatt elpusztították. ’Vigyél belőle a feleségednek is,’ mondtam Dezsőnek, mire ő: ’Dehogy viszek!’ Ha találkoztunk valahol, rám kiabált, hogy ’hol a káposztás cvekedli?’ Annyira szerette! Amikor az én drága szívem, Mari már nem tudta használni az egyik kezét, fácánlevest kért tőlem. Ötször leszűrtem neki, hogy átlátszó legyen, mint az üveg. ’De hogy a bánatba fogod megenni, drága Mari?’ – kérdeztem tőle. ’Szívószállal’, vágta rá, és boldogan vitte haza. ’És a pogácsát? Azt nem lehet.’ Ezen ő is nevetett. ’Azt majd elmajszolom valahogy’, mondta. Volt, hogy három tepsivel sütöttem nekik. A receptre soha nem volt kíváncsi. Mindig azt mondta, ’te csináld, te csináld, és hozd!’” Pár nappal karácsony előtt Bodrogi volt felesége, Törőcsik Mari megkérdezte Angélát, mi lesz az ünnepi menü. Sült libamáj, fácánleves, libacomb, krumplipüré és torta. „Csinálnál nekem is?” Persze hogy csinált. Örömmel. „Megfőztem mindent magunknak, és azzal a lendülettel elkezdtem még egyszer ugyanazt. Akkor még élt Maár Gyula, és jöttek érte. Fazekakban vitték, boldogan. Megvolt nekik szentestére a komplett vacsora. De azóta, hogy mindketten elmentek… Elvitték magukkal az élményt. Nem sütök már pogácsát. Nincs is kedvem dagonyázni a főtt krumplit. Gyuszikám is érzékeny lélek. Egyáltalán nem csodálkozik ezen. De ha most ideszólna, hogy megkívánta a túrós sütit, már megyek is a konyhába, és nekiállok. Bolti dzsemet nem tennék rá. Az nincs is itthon. Piacon veszem a Déditől az eper- és a kajszibaracklekvárt.”
Kiemelt kép: Birtron Szabolcs/fotocentral.hu
