Elképesztő fordulatokat produkál a sors. Juliska október végén még maratont futott, de november végén már búcsút inthetett a futásnak és persze a táncnak is. Hogy meddig? Nem tudni. Jósolni, tervezni lehet, de hogy milyen ütemben gyógyul a térde, az csak a rehabilitáció során fog kiderülni. Egy táncosnak, akinek a megélhetése függ a mozgásától, ez bizony idegőrlő egy szituáció… Ám Juliska, mint mindig, örök optimista. „Bízom abban, hogy tökéletes lesz a lábam. Nyilvánvalóan egy kétszeresen műtött térdet nem lehet az egészségessel összehasonlítani, én viszont remélem, teljes értékű táncosként tudok majd tovább dolgozni. Úgy négy hónap, mire elkezdhetek visszaállni a munkába, akkor minden kiderül – mondja a Madách Színház táncművésze. Szerinte azért válhatott le a porc a térdében, mert a csavart mozdulatokhoz nem volt még erős a lába. Remélhetőleg a pluszszalaggal, amit a sérült területre helyeztek, kiküszöbölték ezt a gondot. – Én úgy gondolom, az aktív táncosi pályán bő tíz évem lehet még. Gondolkodom a továbbiakon, egyetemen is tanulok, meglátjuk, mi lesz. Az biztos, a tánc az életem része marad, a kérdés csak az, mekkora részben.”
De ne szaladjunk ennyire előre, jelenleg a hétköznapok kihívásait kell teljesítenie, ami egy hétéves kisfiú anyukájaként nehezített pálya. Szerencsére volt férje sok terhet levesz a válláról. „A kisfiam apukája sokat segít, ő hozza-viszi az iskolába a kicsit, és a műtét hetén és utána is vele volt Lacika. Szerencsére már nagy fiú, részben el tudja látni önmagát, ahogy én is magamat, ezért nem féltem a közös napjainktól. Nem fekszem egész nap az ágyban, az én gyógyulásomat az segíti, ha tudom, van feladatom, számítanak rám, így intézem a dolgaimat – ecseteli. Ezzel a taktikával jutott túl a korábbi sérülése miatti, hónapokig tartó kényszerpihenőjén is, ami úgy tűnik, másodszor is működik. – A legjobban annak örülök, hogy már nincs szükségem fájdalomcsillapítókra, kába voltam tőlük. Viselem a térdrögzítőt, jegelem a térdem, pihentetem, szóval gyógyulok.”
Bevásárolni sem tud
Juliska mindig száz százalékon pörög, nem ismeri az üresjárat fogalmát, ezért is nehéz számára ez a hirtelen jött kényszerpihenő. „A legrosszabb az, hogy muszáj segítséget kérnem, akárhányszor autóval kell mennem valahová, de remélem, hamarosan újra vezethetek. De egyelőre még bevásárolni sem tudok egyedül, nincs hozzá kezem a mankók miatt – neveti el magát. – Egyébként fegyelmezett beteg vagyok, minden orvosi utasítást betartok.”
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
