A siket modell és édesanyja közösen dolgoznak, de mellette együtt járnak kikapcsolódni. Sok közös programot terveznek, és mivel mindössze pár utcára laknak egymástól, rendszeresen ugranak át a másikhoz egy kávéra, ebédre. Teljes közöttük az összhang. „Érdekes, hogy bár mostanra már teljesen önállóvá váltam, és minden szempontból a magam ura vagyok, mégis egyre nagyobb szükségem van anyára – kezdi Fanni. – Valahogy biztonsággal tölt el, hogy tudom, bármi történik velem, ő ott áll mögöttem, készen arra, hogy elkapjon. Most már nem titok, hogy önálló vállalkozásba fogtam. Lett egy saját márkám, táskákat tervezek, amiket egyelőre a webshopon keresztül értékesítek. Nos, ez anya nélkül nem menne. Nemcsak, mert ő a fülem… – mosolyodik el. – Hanem mert a meglátásaira, a tapasztalataira bátran hagyatkozhatom. Intézi a papírmunkát, tartja a kapcsolatot a gyártással, a könyvelővel, kezeli az e-maileket, és nem utolsósorban ezerrel szurkol a háttérből. Anya mellett el vagyok kényeztetve.” „Igen, mert azt akarom, hogy neki jó legyen – veszi át a szót az édesanya. – Ez a célom, amióta megszületett. Mindig is próbáltam őt terelgetni, tanítani, de amíg lázadt, addig nem igazán hallgatott rám. Most már igen, sőt rengeteget kérdez. Ehhez meg kellett érnie.”
Hogy Fanni mennyire kiegyensúlyozott, hogy mennyire békében van önmagával, a jelenlegi életével, az sugárzik róla. „Most semmi sem hiányzik, a szerelem sem… De ha férjhez megyek, szólni fogok – mesélte nevetve nemrég a Storynak a modell. – Tényleg minden úgy jó, ahogy van. Most szeretem azt, akit a tükörben látok. Különben ahogy elkezdett nőni az önbizalmam, a magamba vetett hitem, illetve rájöttem, hogy mik is jelentik számomra az igazi értékeket, úgy kezdtem el sokkal tudatosabban jelen lenni a közösségi médiában. Ébredés után már nem az az első dolgom, hogy az ágyból posztoljak, vagy hogy megmutassam, mit eszem, mit iszom, kivel találkozom. Először rendesen meg is csappant a követőim száma… Aztán jöttek újak, akik arra a Fannira kíváncsiak, akivé váltam. Merthogy az elmúlt pár évben felnőttem. És ez nagy részben anyukámnak köszönhető – szóval köszi, anya!” – fordult oda édesanyjához. „Na ilyenkor érzem azt, hogy valamit csak jól csináltam… – mondja meghatódva Ágnes. – Ha neki jó, akkor nekem is, ez ilyen egyszerű.”
Kiemelt kép: Borzi Vivien
