Nem tartom cikinek…
ha egyedül ülök be valahova egy kávét meginni.
Arra a felkérésre mondok igent…
amit testhezállónak érzek, és ahol bennem is bíznak. Csupán egyszer fordult elő, hogy megbántam, amiért elvállaltam az adott feladatot, de erről nem szívesen beszélek.
A férjem szerint…
túlságosan zizi vagyok, nem tudok nyugton maradni, és nem bírom a változásokat. Talán igaza van, ismer, hisz negyven év van mögöttünk, és szeretném megélni vele az ötvenediket is.
A régi kollégáimmal…
jóban vagyok, már akikkel lehet, és elérhetőek. Sokan sajnos bezárkóztak, megközelíthetetlenek, elérhetetlenné váltak.
Minden reggelt azzal indítok…
hogy hálát adok a Jóistennek, és megköszönöm, amiért felébredtem, és bízom abban, hogy aznap is sütni fog a nap.
Minden napot azzal zárok…
hogy végiggondolom a napomat, és elemzem, mit tettem jól és rosszul. Levonom a következtetéseket, és a következő napot már ezek szerint élem meg.
A világban zajló események…
nagyon nem tetszenek. Aggódom. Megpróbálok hinni abban, hogy a nagyhatalmak nem fognak egy harmadik világháborút kirobbantani, de félek.
Fiatal koromban…
régész szerettem volna lenni. Elmerülni a korokban, felkutatni, kik éltek egykor, milyen életük volt. Minden érdekelt, csak sajnos nem voltam túl jó történelemből.
Azt üzenném…
a húszéves önmagamnak: ne fogyókúrázzak állandóan! Akkoriban nagyon vékony voltam, viszont a testképem nem volt tökéletes.
A nagymamaság…
csodálatos dolog, csak sajnos elég kevés időt lehetünk együtt a családdal, mert távol élnek tőlünk.
Amikor néninek szólítanak…
elszomorodom, de sajnos igaz.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel/fotocentral.hu
