A Kossuth-díjamat…
a könyvespolcom díszhelyén tartom. Naponta megtörölgetem, nézegetem, és boldog vagyok, hogy megkaptam. A szakmámban a csúcsok csúcsának tartom, de persze akadnak még csúcsok, amiket meg lehetne mászni.
Nem lépek az utcára…
anélkül, hogy ne sminkeltem volna ki az arcom. Még a közértbe sem megyek festetlenül, hisz nem vagyok már fiatal. Valójában egész életemben sminkeltem magam, volt olyan hónap, amikor harminc nap alatt harmincnyolc előadásom volt. Már el sem tudom képzelni az arcomat smink nélkül.
Amióta visszavonultam…
élvezem, hogy azt csinálok, amit csak szeretnék. Megízleltem a szabadságot, én döntöm el, mikor ébredek, mit mikor csinálok. Egy percet sem unatkozom, és esténként alig várom, hogy lefeküdjek aludni.
A kollégáim közül…
többekkel tartom a kapcsolatot. Szendy Szilvivel naponta beszélek, mindenféléről jókat tudunk diskurálni.
Szívesen emlékszem vissza…
az Operettszínházba való szerződtetésemre. Vidéki szubrettként Budapest volt az álmom. Interurbán felhívtak, és személyes találkozót kértek, ahol a gazdasági igazgató felajánlott egy kezdő gázsit, de voltam olyan szemtelen, hogy ezer forinttal többet kértem, és elfogadták.
A családom…
ugyan kicsi, de mi nagyon boldogok vagyunk, és lélekben már a karácsonyra készülünk.
Hiányérzetem…
sokszor van. Főleg Haumann Péter hiányát érzem. Sokat játszottunk együtt.
Gyakran álmodom arról…
hogy újra negyvenéves vagyok.
Számomra a boldog békeidők…
hát igen… Abban a korban vagyok, hogy számomra minden nap az, amit megérek.
Kiemelt kép: Fábián Olga/fotocentral.hu
