Két lánya és egy fia van. Fruzsi 27, Bori 24, Marci 14,5 évesek. Amikor megszületett a legkisebb, a felesége azt mondta, jó lenne egy negyedik is, mert akkor a fiunknak is lenne testvére. A két lány ugyanis akkor már olyan nagyok voltak, mintha Marcinak három anyukája lett volna. Gyakran szóltak rá az öccsükre: „Öltözz már fel, egyél, anya hányszor mondta már neked!” Egyvalami azonban mindig fájt Péternek: hogy az estéket nem tudta velük tölteni. „Az a legnehezebb a színészetben, hogy amikor, mondjuk, egy szülő megfürdeti, lefekteti a kicsi gyerekét, mesél, énekel neki az ágyban, az éppen álomba szenderül – ebben a nagyon bensőséges fél-egy órában alig lehettem jelen. Ez nagyon nehéz volt. Én egy vidéki értelmiségi családból jövök, az édesapám bányagépészmérnök, az édesanyám pedagógus. Apám régi vágású, szigorú ember volt, sokat követelt, de sokat is tudott. Szerette a történelmet, földrajzot, irodalmat, komolyzenét, és mellette a műszaki dolgokat. Így egy dolog volt kötelező nekem otthon, jól tanulni. Amikor a Színművészeti Egyetemre jelentkeztem, nem vettek fel, azt mondta az apám: ’Semmi gond, menj a Műszaki Egyetemre!’ Szó nélkül eleget tettem a kívánságának. Jelentkeztem, felvettek, el is végeztem a közlekedésépítő mérnöki kart. Úgy gondolom, én nem vagyok ennyire következetes édesapa. A gyereknevelés nagyon nehéz dolog. Van egy kínai mondás: az egyetlen igazi tanítás a létezés. Ahogy vagyok, azt látja a gyerek. Ebben sok igazság van.”
Kiemelt kép: Korponai Tamás/fotocentral.hu
