Író nagyapja a 20. századi amerikai irodalom egyik legnagyobb alakja, a ragyogó szépségű unoka viszont más műfajban szerzett nevet magának: ismert színésznő lett. Mariel Hemingway 64 évesen őszintén beszél arról, hogyan éli meg az öregedést egykor körülrajongott sztárként Hollywood világában.

Mariel Hemingway már alig 14 évesen, a hetvenes évek közepén szerepelt a Lipstick című filmben, melynek a nővére, Margaux volt a főszereplője, és egy testvérpárt is játszottak. A kritikusok első szerepéért a legígéretesebb fiatal tehetségnek járó Golden Globe-ra javasolták. Aztán három évvel később Mariel játszott Woody Allen Manhattan című mozijában, és alakításáért rögtön Oscar-díjra jelölték a legjobb női mellékszereplő kategóriában. Még nem volt 18 éves. Nem elég tehát az illusztris családnév, a sikerek is korán érkeztek az amúgy genetikailag is igazán szerencsés, feltűnő szépségű Mariel életébe.

Nővére, Margaux öngyilkos lett

Nem csak filmekben szerepelt, a Playboy címlapján is domborított, és sokszor hasonlították szintén híres nővéréhez. A Marielnél hét évvel idősebb, gyönyörű Margaux az akkori idők egyik szupermodellje volt, emellett sikeres színésznő. Mégis tragikusan rövidre szabott élet jutott neki: 42 éves korában öngyilkos lett, gyógyszerrel túladagolta magát. Sokféle mentális problémával küzdött, a depressziótól az étkezési zavarokon át a különböző függőségekig. Nővére halála 1996-ban, vagyis éppen harminc éve megrázó fordulópont volt Mariel életében, és azóta is küldetésének érzi, hogy segítsen más nőknek egyensúlyt találni az életükben. Éppen ezért a közösségi oldalán szokatlanul őszintén ír és beszél minden témáról, ami csak érinthet egy nőt: így az öregedésről, a ráncairól, a testéről is.

Ő is koplalt a karcsúságért

Nemrég a mostanában újra divatos extrém vékonyságot hajszoló nőkről tett közzé egy posztot, mondván, nem ítéli el őket – pontosan tudja, mennyi belső bizonytalanság miatt lépnek erre az útra. Mariel nyíltan elmondta: volt idő, amikor ő is megpróbált a lehető legsoványabbra fogyni.

„Azt hittem, ezzel tudom kontrollálni a bennem lévő szorongást: ha elég vékony voltam, úgy éreztem, kézben tartom az életem. Koplaltam, böjtöltem, minden diétát kipróbáltam. Azzal áltattam magam, hogy így leszek egészséges. Micsoda hazugság volt! Ma már egész másképp viszonyulok a testemhez. Nem kell a lehető legvékonyabbnak lennie, csak energikusnak és erősnek. Sokat mozgok, és megadok neki mindent, amire szüksége van. Ahelyett, hogy kínoznám, vigyázok rá és segítek neki” – fejtegette.

Már nem harcol

Mariel az öregedés témájában is a saját példáján keresztül próbál példát mutatni más nőknek.

Ma a ráncokról fogok beszélni

– kezdte egyik posztjában.

„A szám körüli vonalakról, amelyekről valaha azt gondoltam, nekem soha nem lesznek. A nyakamon lévő puha, krepp-papírszerű bőrről, ami mintha egyik napról a másikra jelent volna meg. A tükörről, amely olyan előnytelen fényben mutat meg. Van, hogy nem érdekel. Más napokon olyan érzés, mintha büntetést kapnék. De miért? Egészségesen étkezem, edzek, odafigyelek magamra. Megteszek mindent, amiről azt mondják, megvéd az öregedéstől. Hiába… az idő nyomot hagy az arcomon. De rájöttem valamire. Az öregedés miatt érzett fájdalom nem a ráncokról szól. Hanem az identitásról. Elhittük, hogy a tükör mondja meg, kik vagyunk. Hogy azonosak voltunk a fiatalságunkkal, a sima bőrrel, a szépséggel. És ez a hazugság. Hiszen él bennem egy nő, aki egyetlen napot sem öregedett. Ő nem tűnik el attól, hogy a bőröm változik. Az idő megváltoztatja a testet. De a lényeget nem érinti. Amikor ezt megértettem, valami feloldódott bennem, és abbahagytam az évek múlása elleni harcot. Abbahagytam, hogy összekeverjem a megjelenést az identitással. Ez nem arról szól, hogy úgy teszel, mintha minden ráncodat szeretnéd. Hanem arról, hogy emlékezz: nem te vagy az a ránc.”