Hiába lépett a nyolcadik X-be, lendületéből semmit sem veszített, talán csak a puszikat osztja óvatosabban. Szorgalmasan készül ünnepi koncertjeire, gitárórákat vesz, és elhunyt kortársainak is szeretne emléket állítani.

Mennyire dolgos az év vége, hogyan telnek a mindennapjai?

Soltész Rezső: Ez nálam mindig a legsűrűbb időszak, és ez idén sincs másként. December 16-án a szegedi Ifjúsági Házban adok karácsonyi koncertet, január 3-án pedig a József Attila Színházban várom a közönséget egy újév-kezdő esttel. A mindennapjaim ilyenkor a felkészülés körül forognak: próbák, egyeztetések, szervezés. Szerencsére kiváló munkatársak vesznek körül, akikkel közösen szervezzük az életemet, így minden a helyére kerül. Nem panaszkodom, sőt. Ez a pezsgés tart engem lendületben.

Évtizedek óta áll a színpadon. Mit jelent ma a felkészülés egy koncertre fizikailag és lélekben?

S. R.: Mindig az adott helyre, az adott közönségre koncentrálok. Mindegy, hogy egy nagy színházban vagy egy kisebb művelődési házban lépek fel, a legjobbat szeretném adni minden körülmények között.

Az emberek azért jönnek el, hogy jól érezzék magukat, és ezt meg kell becsülni. Fizikailag pedig igyekszem tartani magam.

Nem égetem két végén a gyertyát, kiegyensúlyozott életet élek, ismerem a határaimat. Az igazi erőt azonban a közönség adja. A Szóljon hangosan az éneket ma is ugyanolyan lelkesedéssel és szeretettel éneklem, mint 45 évvel ezelőtt. Amikor elindul a refrén, és felemelkednek a kezek, az a mai napig leírhatatlan érzés.

Régen bátrabb volt

Az őszi-téli időszak egy énekes számára különösen kritikus. Hogyan óvja a hangját?

S. R.: Igen, ez valóban kritikus pont, mert ebben a járványokkal terhelt időszakban könnyen fertőzést kaphat az ember. Korábban bátrabb voltam: mindenkit megöleltem, csattantak a puszik.

Ezt ma már óvatosabban kezelem, bár a szívem szerint továbbra is mindenkit megölelnék.

Ha mégis megtörténik a baj, akkor a mézes tea, a pihenés és a suttogó beszéd a receptem a gyógyuláshoz. Régi, egyszerű praktikák, de nálam mindig beváltak. A hang ilyenkor türelmet kér, és meg kell adni neki az időt.

Idén szeptemberben Budavár díszpolgára lett. Gratulálunk!

S. R.: Erre az ember egyáltalán nem számíthat, de elmondhatatlanul megtisztelő számomra. Ha végiggondolom, mi minden köt a kerülethez, egészen a gyerekkoromig kell visszamennem. Az általános iskola utolsó éveit az Attila úti iskolában jártam, onnan kerültem a Toldy Ferenc Gimnáziumba, ahol a Toldy szalagavató bálján volt az első igazi fellépésem is.

A krisztinavárosi templomban tartottuk az esküvőnket, és ma is, ha kilépek a házból, látom a templomot. Itt születtek a gyerekeink is.

A Várnegyed akkoriban még nem volt ilyen gyönyörűen kiépülve, rengeteg romos épület állt, de én együtt éltem, együtt fejlődtem ezzel a városrésszel. Budavár mindig is népszerű volt a művészek körében, két jóbarátom, Máté Péter és Benkő László is itt lakott. Van is egy elképzelésem: a Horváth-kertben – a Chopin-szobor mintájára – szeretnék emléket állítani azoknak a könnyűzenészeknek, akik ezer szállal kötődtek ide. Bízom benne, hogy az önkormányzat támogatásával ez meg is valósulhat.

Lányait más irányba vitte az érdeklődésük

Úgy tudjuk, nemrég ismét gitárórákra kezdett járni. Miért?

S. R.: Egyszerűen hiányzott. Sok év után vettem újra kézbe a gitárt, és ismét órákra járok, mint fiatalkoromban. Most egy kicsit olyan, mintha visszatérnék a kezdetekhez. A családban egyedül maradtam ezen a pályán, a lányaimat más irányba vitte az érdeklődésük.

Az öcsém, Gábor, akivel sok éven át együtt zenéltem, szintén újra kézbe vette a hangszert, és már az első fellépésén is túl van, nagy sikerrel. Nagyon büszke vagyok rá.

Mit kíván az olvasóknak a közelgő adventi időszakra?

S. R.: Az ünnep arra való, hogy egy kicsit megálljunk, és odafigyeljünk azokra, akik fontosak nekünk. Én minden évben hálát adok azért, hogy még mindig színpadon lehetek, és hogy a közönség ennyi év után is szeretettel fordul felém. Remélem, minél többen találkozunk az új évben, és együtt szól majd hangosan az ének.