Barátai szerint mindent elért, amiről egy színész álmodhat, mégis maradt benne egyfajta keserűség, hiányérzet. Most pályatársai emlékeznek arra az emberre, aki a függöny mögött egészen más arcát mutatta.

­Nyolcvanéves lenne ­Benedek Miklós, aki ragyogott a színpadon, ahol a közönséget szolgálta, a magánéletben azonban súlyos terheket cipelt. Pályatársai, barátai mindig nagy-nagy tisztelettel és végtelen szeretettel beszéltek róla, hiányát pedig nehezen tudják elfogadni, aki ragyogott a színpadon, ahol a közönséget szolgálta, a magánéletben azonban súlyos terheket cipelt.

„Igazi békebeli figura volt”

Vannak találkozások, amelyek már az első pillanatban nyomot hagynak, aztán az évek múlásával lassan barátsággá, közös emlékek ­hosszú sorává érnek. Benedek Miklós és Lukács Sándor kapcsolata is ilyen volt: még főiskolásként ismerték meg egymást, később pedig a színpad hozta őket újra és újra egymás mellé.

„Miklóssal való ismeretségem a Színművészeti Főiskolára nyúlik vissza. Már akkor kialakult közöttünk egy kölcsönös szimpátia. Fiatalon is nagyon egyedi stílusú, ­igazi békebeli figura volt, akire nem lehetett nem odafigyelni – emlékszik vissza a Best magazinnak néhai pályatársára Lukács Sándor, akinek a kapcsolata a 2000-es évek végén mélyült el igazán a legendás színésszel. – Én már a Vígszínház tagja voltam, amikor Marton László meghívta Miklóst Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjának egyik főszerepére. Ő alakította az egyik címszerepet, én pedig a másikat. Két hónapig próbáltunk a darabra, ez idő alatt pedig egyre közelebb kerültünk egymáshoz emberileg, barátilag. Mindig korábban érkeztünk a próbákra, hogy együtt kávézhassunk, a színészbüfében beszéltük meg az ügyes-bajos dolgainkat, és gyakran még a próbák után is ott maradtunk. Remek barát, precíz partner volt, aki mindig pontosan adott végszót, betartotta a színdarab ritmusát és nem utolsósorban remekül ültek a poénjai. Nagyon családszerető ember volt, aki rajongott a gyerekeiért, mindig büszkeséggel, csillogó szemekkel mesélt fia vízilabdás sikereiről, unokáiról. Öröm volt vele játszani, büszke vagyok, hogy a barátomnak tudhattam!”

„Rengeteget főztem neki”

Ha valaki igazán közelről látta Benedek Miklóst, az Szacsvay László volt. Hat évtizedes barátság kötötte össze őket, számtalan előadásban játszottak együtt, éveken át egy öltözőn osztoztak, és nemcsak a színházi sikereket, hanem az élet legnehezebb pillanatait is együtt élték meg. ­Szacsvay akkor is mellette volt, amikor Miklós legnagyobb veszteségével, fia halálával szembesült, és akkor is, amikor már ő maga is egyre gyengébb volt.

„Bejártuk együtt a fél világot, és nem csak a színház miatt. Emlékszem, sok-sok éve Bécsben drukkoltunk a fiának, Tibornak és a vízilabdacsapatnak, de akkor kikaptunk. Jöttek ki azok az óriási fiúk a vízből, és sírtak. Mi pedig Miklóssal vigasztaltuk őket. A fia halála nagyon megviselte, begubózott, és már csak fél szívvel élt. Eddig vitte őt az a fél szív” – nyilatkozta még korábban Szacsvay László, aki beszélt az utolsó találkozásukról is, amikor meglátogatta barátját a kórházban.

„Vittem neki egy kis paprikás krumplit a kórházba, mert nagyon szerette a főztömet, és gondoltam, ez csak jobb a kórházi kosztnál. Egyébként is sokszor jártunk össze, rengeteget főztem neki. Meg kell még ezt szoknom, de hát hogy is lehet ahhoz hozzászokni, hogy valaki van, aztán egyszer csak nincs…”

„Nagyon megrágta az élet”

Az utolsó közös ­színpadi pillanatokból senki sem sejtette, hogy búcsúznak. 2023 decemberében még együtt játszottak, és természetesnek tűnt, hogy januárban ismét találkoznak a színpadon. Erre ígéretet is tettek, az élet azonban közbeszólt: Gálvölgyi János szerint barátján már régóta érezhető volt, hogy a sikerek mögött olyan fájdalmakat hordoz, amelyekkel nem tudott egyszerűen leszámolni.

„Miklóst nagyon megrágta az élet, és mindig éreztem benne egyfajta keserűséget, beteljesületlenséget. Sokat beszélgettünk, és mindig mondtam neki, hogy ­annyi mindent elért, mindent megkapott, nem tudom, hogy mi hiányzott még neki. Kossuth-díjat kapott, Nemzet Színésze lett, de ezek nem kárpótolták őt azért, amik vele történtek. Sem a gyerekkorában, sem amit túl kellett élnie” – vallotta be korábban ­Gálvölgyi János, aki szerint akárcsak az összes színész, úgy Miklós is nagyon érdekesen működött: minden problémáját a színpadon kívül hagyta. De vajon mi maradt utána?

„Darvas Iván mondta, addig él egy színész, amíg él az a néző, aki emlékszik rá. Szerintem mindenkinek más marad meg Miklósból. Nekem a barátsága és egy borzasztó nagy hiányérzet!”

„Nem tudom a titkát”

Noha Bodrogi Gyulának ­kevés közös munkája akadt ­Benedek Miklóssal, pályatársa személyisége, játéka, tehetsége mégis rendkívül nagy hatással volt rá.

„Páratlan színész volt. Csak rajongva tudok beszélni róla, noha nehéz megfogalmazni, hogy miben rejlett az ő tehetsége. A megfoghatatlan eleganciájában? Kétértelműségében? Abban, hogy a ­mondatainak mindig volt egy mögöttes tartalma? Nem tudom a titkát, nem sikerült megfejtenem, talán pont ettől volt annyira érdekes számomra” – vallotta be lapunknak Bodrogi Gyula.