Öt éve házasok, hat éve vannak együtt, és Várkonyi Andrea szerint ez az időszak felér egyetlen nagy álommal. Azt mondja, nem a pénz miatt, hanem mert Mészáros Lőrinc mellett visszakapta önmagát. Közben pontosan tudja, hogy a kapcsolatuk, illetve az életmódjuk sokakban indulatokat kelt. Jacht, magánrepülő, luxusautó, dizájnerruha – e szavak összefonódtak a nevével, de az ezekkel kapcsolatos kérdéseinkre is válaszolt.

Hogy emlékszik vissza az esküvő napjára, igaz, hogy Rod Stewart énekelt a lakodalmukon?

Várkonyi Andrea: Az esküvőnk csodálatos volt! Mindent együtt szerveztünk, de igen, a férjem meglepett Rod Stewarttal, mert tudta, hogy kislány korom óta ő a kedvencem. Óriási meglepetés volt, nem volt könnyű őt odacsempészni úgy, hogy ne tudjam meg. Nagyon gyorsan eltelt ez az öt év, és olyan volt, mint egy álom.

Mennyit változott a házassága alatt?

V. A.: Úgy érzem, sokat, mert visszakaptam önmagam. Régebben mindig azt mondták rám, hogy egy határozott, erős csaj vagyok, ki tudok állni magamért… Ezt az érzést bizonyos okok miatt elvesztettem.

El lett hitetve velem, hogy én nem is érek annyira sokat, ráadásul a testvérem betegsége és elvesztése is nagyon megviselt. Én Lőrinc mellett nyertem vissza az önbizalmamat.

Újra az az erős, de közben nagyon érzékeny nő vagyok, aki valaha voltam. Le is nyugodtam. Korábban jóval zaklatottabb személyiség voltam, sok oka volt ennek, de mára egy kisimultabb ember lettem – mellette.

Mészáros Lőrinc feleségeként nehéz lehet kisimultnak maradni, hiszen kapnak hideget-meleget.

V. A.: Sajnos mindennapos lett az, hogy a saját életük helyett másokkal foglalkozzanak az emberek, és a közösségi oldalak erre óriási teret adnak. Mindez rettenetesen elvadult. Sok ismert ember kiállt már azért, hogy az online bántalmazás ellen tenni kellene valamit. A fenyegetések, a kritikán aluli megnyilvánulások, a trágárság már teljesen kontroll nélkül zajlik. A papírformát bőven nem viseli el az, amiket tudnak az emberek írni.

Ami pedig végképp megdöbbentő: amikor külsőleg kezdenek el minket vagy bárki mást támadni. Néha úgy érzem, mintha itt mindenki, aki másokat kritizál, Barbie és Ken lenne, tökéletes külsővel. Emellett atomfizikus, nyolc egyetemet végzett és tökéletes szülő. Sokan úgy alkotnak véleményt, mintha ezt mind el tudnák magukról mondani.

Az ismertség nem jelenti azt, hogy ismernek bennünket. Mégis minősítenek, és olyan történeteket állítanak tényként rólunk, ami soha nem fordult elő. Mi már megszoktuk, és nem zavarja meg ez az életünket. De mindig aggódom azokért, akik újonnan kerülnek a reflektorfénybe, és aztán kikészülnek attól, ami rájuk zúdul. Megértem, hogy sokan nem tudják elviselni. Nagyon eldurvult ez.

Néha azonban az embernek az az érzése, ezt a fajta felháborodást önök is gerjesztik. Például amikor egy jachton fotózzák le, vagy kiderül, magánrepülővel utaznak, vagy ha egy méregdrága dizájnerruhájáról megírják, mennyibe került.

V. A.: Mi semmit nem szeretnénk gerjeszteni. Van egy életszínvonalunk, és az az által adott lehetőségek szerint élünk, de nem minden esetben. Csakhogy mi már bármit teszünk, semmi nem jó.

Ott volt például az ominózus eset a Hell kávéval. Szétszedtek amiatt, hogy én merészeltem egy jachton egy sima dobozos kávét inni. Igen, mert szeretem. De azt senki nem írta meg, hogy mindeközben egyébként 2300 forintos ruha volt rajtam. Az sohasem hír, amikor egy Zara szoknya van rajtam, pedig az is van.

Ha pedig egy aranypohárból kávéztam volna, akkor egészen biztos, hogy az lett volna a baj. Szerintem az ember személyes evolúciója az, hogy a lehetőségek fejlődésével haladunk előre. Először albérletbe költözünk, aztán veszünk egy kicsit nagyobb lakást hitelre. Először olcsóbb ruhaboltban vásárolunk, aztán ha többet keresünk, megjutalmazzuk magunkat egy kicsit drágábbal. Először busszal járunk, de ha tudunk, veszünk egy kocsit, aztán egy nagyobb autót és így tovább. Pedig a kicsi, olcsóbb autó is elvisz, ahová akarjuk, és egy olcsóbb óra is mutatja az időt. Mégis haladunk előre, így vagyunk beállítva. A dizájnerboltok pedig azért vannak nyitva, mert van rájuk fizetőképes kereslet.

Csakhogy itt, Magyarországon élünk, ahol sokaknak nemhogy dizájnertáskára, de alapvető dolgokra sincs pénzük.

V. A.: Ez a világ minden országában így van. Nem egyforma fizetésből él mindenki. De amikor úton-útfélen arról jelentek meg cikkek, hogy én milyen kocsival járok, azt nem írták meg, hogy korábban is mindig jó kocsijaim voltak… Mindig is áldoztam márkás autóra, mert imádok vezetni. Amúgy amikor megállunk egy pesti ötcsillagos hotel előtt, ott is láthatunk legalább öt luxusautó magyar rendszámmal.

Gondolja, azért kapják ezt az ívet ennyire, mert a férje nevét régóta összekapcsolják Orbán Viktoréval?

V. A.: Persze, összekapcsolják a nevüket. Egyikük sem szégyelli, hogy összekapcsolják őket, hiszen közös faluból származnak. Össze lehet kapcsolni, és lehet emiatt haragudni annak, akinek más a politikai nézete, de attól még nem kell a másik embert mocskolni meg ócsárolni.

Sokan azt mondják: Mészáros Lőrinc Orbán Viktor strómanja, és ezért lett ilyen gazdag.

V. A.: A férjem sok interjúban elmondta, hogy ő már a Fidesz-kormányok előtt is jómódú volt. Húszévesen lett édesapa, alig látta a gyermekeit, mert rengeteget dolgozott. Én most nem akarom helyette elmondani erre a politikai választ, azt, hogy ez nem úgy van, hogy van egy pályázat, odaadják a pénzt, és azt zsebre rakod. Azt a munkát el kell végezni. Amit vállalt, az mind el is készült.

Bántja, amikor azt mondják, hogy a magyar emberek pénzéből utaznak, költenek?

V. A.: Nem bánt, de bosszant, mert demagógnak tartom. Ilyen alapon mindenki a másik ember pénzén utazik? A férjem cégcsoportjába 500 vállalat tartozik. Mint ilyen, ő Magyarország legnagyobb adófizetője. Ez a kérdésben szereplő mondat egy nagyon eladható kommunikációs fogás volt ellene egyszer, az akkori ellenzék részéről. A cégek termelnek, a megnyert munkákat elvégzik, befizetik az adókat, az emberek pedig fizetést kapnak.

A politikai helyzet változásával módosult valami az önök életében?

V. A.: Nem. A Mészáros Csoport mögött rengeteg ember van. A családjaikkal együtt százezer-kétszázezer ember megélhetése kapcsolódik a férjem vállalataihoz. Ezt én nagyon fontosnak tartom kiemelni. Ő ezekért az emberekért felelősséggel tartozik és ezt vállalja is. Ahogy eddig, úgy ezután is mindent meg fog tenni, hogy ezeknek az embereknek továbbra is biztosítsa a munkahelyét. Ezen dolgozik nap mint nap. Az biztos, hogy rajta nem fog múlni több ezer ember megélhetése. Emiatt én úgy gondolom, hogy ha őt bármikor el akarnák lehetetleníteni, igazából nem neki ártanának, hanem ennek a több ezer munkavállalónak. Nem gondolnám, hogy ez bárkinek célja lehet!

De szeretném hozzátenni, hogy miközben arról beszélgetünk, hányan vannak ellenünk, vagy mennyi bántást kapunk, én a hétköznapokban megtapasztalom azt is, mennyien szeretnek minket. Nagyon sokan odajönnek, beszélgetnek, fotózkodnak velünk, vagy kedves üzeneteket írnak, megköszönik a segítségnyújtásainkat.

Ott van például a Pro Filii alapítvány. Évente csak itt több mint kétmilliárd forintot juttatunk rászorulóknak. Nem azért, hogy hálásak legyenek érte, hanem mert tényleg segíteni szeretnénk. Ezenkívül még rengeteg formában támogatjuk az oktatást, a kórházakat... De ez sem jó. Mert jön az, hogy adhatnánk többet. Mondják ezt megint csak olyan emberek, akik soha életükben 500 forintot sem adtak senkinek.

Volt olyan az életükben, amire azt mondja: ez talán egy kicsit sok?

V. A.: Ha arra gondol, hogy mehetnék egy eseményre zsákban is drágább ruhák helyett, akkor a válasz nem, mert azt mondanák, hogy én vagyok a világ leghazugabb és legálszentebb embere, hiszen biztos ott lógnak a szekrényemben a drága ruhák. E tekintetben sem tudok jót cselekedni.

És a jacht. Nem bánta meg?

V. A.: Nem. Bár nyáron is sokat írtak a jachtról, hogy itt látták meg ott látták, lefotózták, nem mi voltunk rajta.

A barátai mit mondanak vagy tanácsolnak, amikor önökről és a luxizásről olvasnak?

V. A.: Ők sokkal dühösebbek, amikor ilyen cikkeket látnak rólam. Ismernek régóta, tudják, milyen emberek vagyunk, nem értik.

NER-feleségnek tartja magát?

V. A.: Nem. Mert nem a NER felesége vagyok, hanem Mészáros Lőrinccé. Mindig is tanultam, képeztem magam, dolgoztam, jó munkahelyeim voltak jó fizetéssel, sok reklámszerződéssel. Most van egy cégem, ami hatvan embernek ad munkát. Kiváló reklám- és marketingszakemberek dolgoznak itt, akikre nagyon büszke vagyok.

De a cége a Mészáros Csoportnak dolgozik.

V. A.: Természetesen. Kinek másnak? A férjemé Magyarország legnagyobb magán vállalatcsoportja 500 vállalattal. A kapcsolatunk elején láttam, hogy a csoportnak nincs egységes kommunikációja, marketingstratégiája. Holott a nagyságához mérten erre már régen megérett. Én ajánlottam fel, hogy mit szólna, ha felépítenék egy reklámügynökséget, amely ezt a rendkívül sokszínű vállalatcsoportot megfelelő minőséggel és szakmaisággal ki tudja szolgálni. Többek közt ezeket viszi most a cégünk, de kapacitásunkhoz mérten időnként külsős munkáink is vannak. Én 60 dolgozóért vállalom a felelősséget, a férjem 60 ezerért. És a családjaikért.

A nyilvánosan elérhető adatok szerint idén egymilliárd forint osztalékot vett ki a cégéből.

V. A.: Igen.

A saját pénzéből vásárol, vagy a férjétől kapja a ruháit, a kiegészítőit?

V. A.: Valamit ajándékba kapok, van amit én veszek. De igazából közös kasszán vagyunk.

Van házassági szerződésük?

V. A.: Van.

Szigorú?

V. A.: Nem tudom, mert nem olvastam el.

Nem olvasta el? Miért?

V. A.: Mert azt mondtam a férjemnek, bízom benne annyira, hogy én nem vagyok kíváncsi rá. Én kértem a legelején, hogy legyen szerződésünk. Amikor mondta, hogy elkészítették, csak annyit kérdeztem, hol kell aláírni. Fogalmam nincs a mai napig, mi van benne, mert sokkal fontosabb nekem, hogy ő szeressen, mint hogy mi van a házassági szerződésben.

Ha tudta volna egykor, hogy mekkora cunamit okoz majd a kapcsolatuk, újra őt választaná?

V. A.: Múltkorában ücsörögtem a kertben, és elgondolkoztam: ha Lőrinc összejött volna egy civil nővel, akit nem ismernek ennyien, lehet, hogy mindkettőjüknek nyugodtabb élete lett volna. De mi egymást választottuk, és újra hozzámennék. Ezt az összetartást és szerelmet, ami köztünk van, semmilyen bántás nem tudja elvenni tőlünk.

Na de csak hajba kaptak valamikor!

V. A.: Nem sokkal azután, hogy összejöttünk, valamin összevesztünk, hazaküldtem. Akkor fölhívta a lányát, és azt mondta neki: „Húha, hát itt vigyáznom kell, mert ez a nő a pénzemmel együtt fog kitenni innen, ha nem tetszik neki, amit csinálok.”

Apropó gyermek, lánya, Nóri már tizenkilenc éves.

V. A.: Ő egy csodálatos, végtelenül kreatív, nagyon sok mindenben elképesztően tehetséges fiatal nő. Rajzol, ír, dobol, fest. Még velünk lakik otthon.

Nem könnyű úgy felnőni, hogy az emberre rákerül a Bochkor–Várkonyi–Mészáros név háromszoros terhe. Nem gondolt arra, hogy inkább külföldön tanuljon tovább?

V. A.: Minden lehetősége megvan, ha külföldre akar menni. Beszélgetünk is róla, hogy tanuljon kint, hiszen anyanyelvi szinten beszél angolul. Most még dolgozni szeretne, amit én egyáltalán nem bánok. Érdekli a filmezés, a tévézés, és nem feltétlenül a kamera előtti munka, hanem inkább az, ami mögötte van. Aztán majd kitalálja, hol szeretne továbbtanulni.

Azt mondta egyszer a lánya, hogy „alanyi jogon” szeretne híres lenni.

V. A.: Igen. A saját nevén szeretne valamit elérni. Ha mondjuk a médiában akar dolgozni, tapasztalatot szerezni, természetes, hogy tudjuk, kihez kell fordulni, hogy beléphessen egy ajtón. De mi nagyon sokat beszélgettünk erről, elmondtam neki:

Nóri, én maximum annyit csinálok, hogy szólok valakinek, és utána magadra maradsz, neked kell bizonyítani.

Ezzel ő egyet is ért, és nagyon fontos neki, hogy meg legyenek elégedve a munkájával.

Mit kíván maguknak a következő öt-tíz évre?

V. A.: Legyen minden ugyanígy. Ugyanilyen szeretetben, egészségesen. Én tényleg mindennap nagyon örülök, hogy fel tudok ébredni, és nagyon örülök, hogy este le tudok feküdni. Mert ez azt jelenti, hogy élek, és ezt nem szabad természetesnek venni.

Idejekorán elvesztettem a testvéremet, egyáltalán nem szabad evidenciának venni, hogy 100 évig élünk majd. Ez számít, mert sok pénzzel is lehet baromi boldogtalannak lenni. Nem ez határozza meg a boldogság mértékét.

Az határozza meg, hogy úgy élsz-e, ahogy szeretnél. Hogy meghozod-e azokat a döntéseket, amelyek boldoggá tesznek. Hogy van egy otthon, ahova úgy megyünk haza, hogy „Jaj, remélem, már hazaért ő is”, vagy „Jaj, de jó, hogy nyílik az ajtó, és megérkezik!” Én azt szeretném a következő öt évben, és tovább, hogy az egészségünk adott legyen ahhoz, hogy ezt a boldogságot megéljük. Nem nagyon látom, hogy ez a házasság bármitől el tudna romlani. Egyszerűen nem látok ilyet.

Pedig voltak olyan pletykák, hogy a férjének viszonya van az egyik tévés műsorvezetővel.

V. A.: Na, hát azt imádtam! Azt írták, együtt élnek, szóval nevettünk is sokat azon, hogy mondd már meg, hol van, mert én is itt élek, de nem találom sehol. Ha összeszámolnám azt is, hogy a pletykák szerint már hány gyerekem kellene legyen, ahányszor terjesztették, hogy terhes vagyok! Vagy hányan állítják, hogy itt vagy ott láttak, ahol sosem voltam, vagy ismer az, akiről azt sem tudom, kicsoda. Ezeken már csak nevetünk. A boldogságunknak van ára, de bőven nem annyi, hogy egy pillanatig is elgondolkozzak, újra ezt az utat választanám-e.