Hernádi Judit lánya nem titkolja, korábban rendre rosszul választott, a szerelmet pedig mámorító, de veszélyes állapotnak tartja.

A Honeybeast koncertjein magabiztos, energikus és felszabadult frontember áll a közönség előtt, bár a balesetek őt sem kerülik el a színpadon. A hétköznapokban azonban Tarján ­Zsófi egészen más arcát mutatja. Érzékeny, sokat vívódó emberként jellemzi magát, aki időnként szívesebben húzódik vissza a saját világába. Erről az ellentmondásról is mesélt Ábel Anitának a Nincs kamu! podcastban, a Csak Szabadon ­YouTube-csatornán. „A színpad az más.

A hétköznap az igazi kihívás. Olyankor bezárkózom egy picit, és nem vagyok annyira szociális.

Sokkal érzékenyebben fogom fel a világot, a hangokat, a tömeget” – vallja be Zsófi.

Egy hónapos románc

A színpadon mindebből semmi sem látszik. Mint mondja, a közönség és a zene nem lehúzza, hanem felemeli, és egy másik dimenzióba repíti. Nem véletlenül kötődik ilyen elementáris erővel a zenéléshez: egykor ez jelentette számára a kapaszkodót. „Akkor kezdtem el koncertezni, amikor lelkileg a legmélyebben voltam, és ez volt az, ami kihúzott. Ha nem kezdek el zenélni, lehet, hogy most nem ülnék itt.

Az első zenekarom, ami egy death metal banda volt, konkrétan megmentette az életemet

– vallja be minden köntörfalazás nélkül Hernádi Judit lánya.

Zsófi a magánéletével kapcsolatban sem titkolózik Anita előtt. A negyvenedik évét néhány hete betöltött énekesnő elárulta, tizennyolc éve nem volt tartós párkapcsolata. Ebben az időszakban mindössze egy rövid, egy hónapig tartó románca és két Tinder-randija volt. A hosszú egyedüllétet azonban nem kudarcként éli meg, és nem is a férfiakat hibáztatja érte. „Én vagyok az oka. Én döntöttem úgy, hogy nem akarok fölösleges energiát tenni ebbe.

Nagyon egyoldalú párkapcsolataim voltak, és nagyon rosszul választottam embert. Nem akarok energiát ölni egy rossz kapcsolatba

– fogalmazott.

Azt az erőt, amelyet korábban egy működésképtelen viszony fenntartására fordított, ma inkább önmagába és a munkájába fekteti. Új dolgokat tanul, fest, alkot, és igyekszik folyamatosan fejlődni. Első együttese is egy szakítás után érkezett az életébe, és rögtön megmutatta neki, merre érdemes továbbindulnia.

„Ha jönnie kell, jönni fog”

Zsófi azt sem titkolja, nehezen viseli a szerelemmel járó kontrollvesztést. „A szerelem borzalmas állapot.

Olyan, mintha be lennél rúgva.

Én pedig szeretem, ha egy kicsit kontrollálni tudom a világomat” – magyarázza. Szerinte a szerelmesek a mámortól kapaszkodnak egymásba, ám előbb-utóbb mindig elérkezik a kijózanodás. Ő maga is ismeri a fellegekben járás érzését, de azt is megtapasztalta, milyen fájdalmas lehet utána a földet érés.

A Bródy Dalok napján édesanyjával lépett fel

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy végleg lemondott volna az igazi megtalálásáról. „Ha sorsszerűen jönnie kell, akkor úgyis jönni fog.

Nem akarok semmit erőltetni, mert akkor biztosan rosszul választanék. De nem adtam fel. Sosem adom fel

– jelenti ki, aki ebben, mint minden másban is, nagyon őszinte. Olyan intelligens, különleges látásmódú férfit tudna elképzelni maga mellett, aki nem megijed az érzékenységétől és a kiszámíthatatlanságától, hanem értékeli azokat. Zsófi úgy látja, egy jó kapcsolatban nem két fél alkot egy egészet, hanem két teljes ember halad együtt.

Az irónia átka

A párkapcsolati döntéseitől aligha választhatók el azok az önértékelési sebek, amelyeket már gyerekkora óta hordoz. Zsófi felidézte, milyen mély nyomot hagytak benne a külsejére és a személyiségére tett bántó megjegyzések. Nem feltétlenül egyetlen mondat ereje volt pusztító, hanem az, hogy szinte minden napra jutott belőlük. Hol azt hallotta, hogy kövér, hol azt, hogy felelőtlen, máskor ironikus megjegyzésekkel bizonytalanították el. Sokáig elkísérték ezek a kamaszkorban kapott, könnyelműen odavetett mondatok… Zsófi ugyanakkor ma már egyre békésebb viszonyban van önmagával és a nőiességével. Gyerekként olykor fiú szeretett volna lenni, mert úgy érezte, a férfiakat nagyobb figyelem és társadalmi megbecsülés övezi. Mostanra azonban megszerette az érzékenységét, gondoskodó természetét, és nevetve meséli, hogy lassan még a korábban uralkodó fekete ruhák közé is beszivárogtak a színek.

Arra a kérdésre pedig, hogy most teljesen boldog és kerek-e az élete, Zsófi határozott nemmel felelt. De számára éppen ebben rejlik a remény. „Ha teljesen boldog és kerek lenne az életem, az már a végső állomás volna.

Én még szeretnék élni, és azt szeretném, hogy nagyon sokáig ne legyen minden teljesen kerek. Hogy mindig legyen miért továbbmenni.