Még csak alig pár hete, hogy Orosz Barbara elveszítette imádott nagymamáját, Rózsa Ilonát, akiről mindig is úgy beszélt, mint igaz példaképéről, legjobb barátnőjéről – és most még inkább vallja, hogy lelki társak is voltak. A tévés róla, a kapcsolatukról és az utolsó időszakról mesélt lapunknak.

Bevallottan nehéz heteken van túl, gyászolja a nagymamáját, aki mindennél többet jelentett neki. Egyelőre még nem is sikerült felocsúdnia a gyászból, mint mondja, Rózsa Ica, a mamicskája – ahogy ő hívta – túlságosan hirtelen, öt küzdelmes hét alatt ment el.

Így emlékszik rá

A napok persze telnek, Orosz Barbi dolgozik, az elmúlt hétvégét Badacsonyban, a hétvégi házukban töltötte, ahol szintén bőven akadt számára feladat. Jobb most elfoglalnia magát. „Reggelente még odanyúlok a telefonomért, hogy felhívjam… Valahol félúton áll meg a kezem, és hasít belém, hogy soha többé nem hallhatom a hangját. De képtelen vagyok kitörölni a számát – mondja elcsukló hangon a Best magazinnak. – Ekkor anyukámat és a keresztmamit csörgetem meg. Vagy ők engem.

Rengeteget beszélünk, és még többet sírunk együtt. De közben gyakran el is mosolyodunk, hiszen annyi szép emlékünk van róla, vele! Imádtam például, hogy egy hatalmas krémes után, édes pezsgővel vette be a cukrára a fél szem gyógyszerét, mondván, ’Csak egyszer élünk!’

– mosolyodik el az emlékre.

„És amikor mentem hozzá haza – a házuk a második otthonom volt –, mindig csinosan, sugárzóan boldogan várt. Felvette a kedvenc pöttyös blúzát, megfésülte a tökéletes frizuráját, kendőt kötött bele, feltette a napszemüvegét, majd széles mosollyal az arcán beült a kabriómba, hogy ’Mehetünk vásárolni!’ A legigényesebb, legszebb nő volt, akivel valaha találkoztam.”

Az utolsó látogatás

Orosz Barbi még a kórházi ágyban fekve is gyönyörűnek látta a nagymamáját. Heteken át minden áldott nap ott gubbasztott mellette és fogta a kezét. „Egy héttel azelőtt, hogy stroke-ot kapott, meglátogattam. Órákon át beszélgettünk, én beszámoltam neki a férjemmel közös amerikai kiruccanásunkról, Párizsról, hiszen nem sokkal azelőtt jöttünk haza.

Sütött nekem rántott karfiolt, az volt a kedvencem, azzal várt. Anyukám is csatlakozott, hárman voltunk. Másnap még volt egy nagy közös családi ebédünk. Hálát adok ezért a hétvégért… Ez volt az ­utolsó. Aztán kórházba került, és többé nem tudtunk beszélgetni. Csak mi próbáltuk a könnyeinkkel küzdve megfogalmazni mindazt, amit még el akartunk mondani.

Kérdeztük az orvosokat, hogy van-e rá bármi esély, még ha csak csekély is, hogy jobban lesz, hogy hazavihetjük, de ők nemmel feleltek. Nyolc héttel később pedig eltemettük… Azt hittük, száz évig fog élni. Nem voltunk felkészülve az elengedésére, bár a kórházban töltött időszak átrajzolt engem, és az elengedésről is mást gondolok. Szép búcsú volt, rengetegen eljöttek – folytatja pár másodpercnyi szünet után. – A temetés körüli teendőket is együtt intéztük a családdal, de igyekeztem mindent kézben tartani. Muszáj volt lekötnöm magam. A temetőben én fogadtam mindenkit, és bár nagyon fájó volt minden pillanata, olyan szeretettel és tisztelettel beszéltek róla, hogy megmelengette a szívem.”

„Hogy élvezte az életet!”

Mint azt Barbi meséli, Rózsa Ica tanítónő volt, az egész falu, mi több, az egész környék ismerte és elismerte. „Iskolaigazgatók, tanárok, léptek oda hozzám, hogy elmondják, milyen nagy hatással volt rájuk a nagymamám, hogy miatta választották ezt a pályát. Hát nem gyönyörű?!

A nagypapám nyolc éve ment el, azt hittük, hogy a mamicskám ezt nem fogja tudni feldolgozni, de egyedül is megállta a helyét. Mindig tele volt energiával, lendülettel, maga volt a fény. És élvezte az életet! Ebben rá ütöttem… Pont olyan életigenlő, szabadságszerető nő lettem, mint amilyen ő volt. Nem is lehetett volna ez máshogy, hisz’ ő volt a mintám! Vagyis ő a mintám. Itt van velem, érzem, tudom. Küldi a jeleket. A hétvégén lent voltam a Balatonon, gazoltam a kertben, és megcsípett egy méhecske.

Épp ott, ahol van egy szív alakú hegem, amit még hatévesen szereztem, amikor kacsazsírral leforráztam magam. A csípésre felszisszentem, felnéztem az égre, és pont egy szív alakú felhő vonult át az égen. Tudniillik nekünk a szív volt a közös szimbólumunk, mióta ő és az anyukám ezt a jelet választották nekem az óvodában. Most mindenütt szíveket látok. Szív alakú köveket, virágokat, földbe taposott rágókat – neveti el először magát a beszélgetés alatt. – Csodálatos családom van, akikkel támogatjuk egymást, és akikkel míg élünk, őrizni fogjuk Rózsa Ica emlékét.”