Ernyey Béla és felesége, dr. Ernyey-Balaton Dóra az elmúlt 18 évben sok kezdeti harc és társadalmi ellenérzés dacára úgy tudták megteremteni saját kis világukat, hogy az mára nemcsak negatív gondolatoktól vagy bármiféle látszattól mentes, hanem sokak számára példaértékűvé is vált. És amelyben egy cinkos összekacsintás, egy közös lecsókészítés vagy egy reggeli tejeskávé elfogyasztása felér ezer más programmal.

Bár szeretnek városban élni – egyszerre otthonuk Budapest és Bécs –, olykor jólesik nekik az a vidéki csend és nyugalom is, amit csakis a természet közelsége adhat. Nem véletlen az sem, hogy egészen átszellemülve állnak fotósunk kamerája elé, úgy elvarázsolja őket az a béke és átható levendulaillat, ami most a Pilisből árad. De őket már az is boldogsággal tölti el, ha a saját kertjükben – ami Béla szerint csupán egy falatnyi föld – tesznek-vesznek, kertészkednek, olvasnak, vagy éppen begyújtják a grillt.

De honnan jön ez az igen erős természet iránti szeretet? – kérdezzük tőlük. „Sráckoromban néhány évet Leányfalun éltem, ami anno még csak egy apró település volt. Ott megtapasztaltam, mit ad a természet és a víz közelsége. Úsztam a Dunában a gőzhajók hullámaiban, uszadékfát gyűjtöttem, pecáztam – ezernyi kaland várt rám. Akkor ott mi, gyerekek egyenlőek voltunk. Nem tudtam, ki gazdag, ki szegény, nem számított”

– kezdi Ernyey Béla.

És ez az időszak meghatározó volt a számomra. Azóta munkálkodik bennem a vidék szeretete, amit sikerült átmentenem felnőttkoromra is.

„Én vidéken, Kalocsán születtem – veszi át a szót mosolyogva dr. Ernyey-Balaton Dóra. – A nyolcvanas években voltam gyerek, amikor még nem volt se számítógép, se internet, tehát délutánonként fára másztam, futkároztam, kavicsot hajigáltam a tóba, és cseresznyét szedtem a fáról. Akkor ez volt a természetes, mára pedig nagyon szép emlékké vált. Állítom, hogy az a gyümölcs sokkal zamatosabb, sőt nagyobb volt, mint ami manapság terem. Bár az utóbbit lehet, azért gondolom így, mert én voltam sokkal kisebb” – neveti el magát.

Mindennapok örömei

Könnyű azt feltételezni Dóriról, hogy a cseresznyeszedést ma éppúgy élvezi, mint kislány korában. „Ez így van! Ha nyomaszt egy gondolat, kimegyek a kertbe tenni-venni, és egyszer csak azon kapom magam, hogy ’kidolgoztam’ magamból a problémát. De sok ehhez hasonló teljesen hétköznapi dolog vagy szokásunk van, amik feltöltenek, és amiket mi kimondottan élvezünk. Például együtt főzni, mondjuk, egy jó lecsót. Vagy előkészíteni egy szilvakrémlevest, amit másnap aztán jéghidegen fogyaszthatunk a barátainkkal.”

„Ezekre mondják azt, hogy az élet apró örömei… Nem igaz? – folytatja a színművész. – Bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy ezt kapzsi, rohanó világunkban mindenki így gondolja-e. Hiszen a mi életünkben nincs se törtetés, se konkurenciaharc, sem pedig megfelelési kényszer. Viszont van függetlenség és nyugalom, amit a több évtizedes nyugatiszínész-léttel sikerült megteremtenem magunknak.”

Megbocsátani lehetetlen

Ahogy hallgatom Bélát, amint a nyugodt, békés életükről beszél, muszáj szóba hoznom azt a változást, ami április 12-én a rendszerváltással történt. Kíváncsi vagyok, hogy ő, aki fiatalkora óta szabadságszerető emberként hivatkozik magára, miként éli meg, hogy most egy szabadabb országba tér haza, amikor átlépi az osztrák–magyar határt. „Ez szavakba sem foglalható. Járom Budapest utcáit, vagy csak itt,

Pilisborosjenőn beleszippantok a levegőbe, és elfog a szabadság mámorító érzése, miközben tudom, hogy a hatalom volt birtokosai tiltásokkal, visszautasításokkal és félelemkeltéssel elloptak tőlem itthon legalább tíz aktív évet.

Ráadásul azt is tudom, hogy ezt a színészileg roppant értékes időt nem a negyvenes-ötvenes éveimből vették el, hanem az úgynevezett végjátékból. Ezt felfogni, megérteni rettenetesen nehéz, megbocsátani pedig lehetetlen. Ha néha ilyen sötét gondolataim támadnak, azonnal eszembe jut az első bécsi musicalszerepem, a Pippin leghíresebb dalának szövege, ami magyar fordításban így szól:

’Folyók ott élnek, ahol igazán hömpölyögni tudnak, sasok ott, ahol szállni lehet. Ott akarok élni, ahol lelkem szabadon szárnyalhat, meg kell találnom az égben azt a kis sarkot, ahová tartozom!’

És amikor ezt a régi dalt dúdolom, megint visszatér a pozitív életképem. Hiszen érzem és tudom, hogy azt a kis égi sarkot már rég megtaláltam…”

„Nem órára kelünk”

És hogy Béla mi szerint éli a mindennapjait? „Úgy élj, hogy holnap jóvá tudd tenni a tegnap hibáit – feleli. – Szerintem azt már sokan tudják rólam, hogy egy tradicionális, régi vágású férfi vagyok. Úgy is mondhatnám, hogy én nem vagyok a ma embere. Ez azt is jelenti, hogy az elveim, az értékrendem, a gondolkodásmódom is régi – amelyeken sohasem változtattam. És ez nagy luxus, mint tudjuk.”

„Egy kicsit ­ellenkeznék Bélával” – ékeli közbe ­Dóri.

Mert teljesen igaz, hogy ő egy klasszikus értelemben vett úriember, akinek jól állna a múlt század, de közben annyira modern! Figyeli és követi a világ változásait. Szívesen használja a különböző kütyüket, és tökéletesen kiigazodik az online világban.

Nem esik nehezére két kattintással, mondjuk, lefoglalni a repülőjegyeket.”

„Ez igaz. És az is, hogy szeretünk utazni, de fontos megjegyeznem, hogy a fenntarthatóság érdekében mi ezt is tudatosan tesszük – mondja Béla. – Persze a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mi már könnyen beszélünk, hiszen rengeteg helyen jártunk a világban.

És hogy hova mennénk most a legszívesebben? Talán nem fogja elhinni, de Esztergomba, ahol szívesen megnéznénk a felújított Bazilikát, utána pedig átsétálnánk a hídon Párkányba, és ennénk egy juhtúrós-­pörcös sztrapacskát!

Dóri csakis egyetérteni tud a férjével. És ha már hétköznapi örömök, a közös kerti grillezésnél kevés jobb programot tudnának elképzelni. „A mi életünkben az egyik főszerep a gasztronómiáé – folytatja ­Dóri jókedvűen. – Így ha otthon is étkezünk, megadjuk a módját. Hiszen nemcsak az ízlelőbimbóinkkal, hanem a szemünkkel is eszünk. Szépen megterítünk akkor is, ha nincsenek vendégeink. Ez magunk miatt fontos. Egyszerűen feltölt minket, ha rend és esztétikus környezet vesz körül. A mi életünkben a legnagyobb luxus, hogy bár nagyon korán, de nem órára kelünk. A magunk urai vagyunk.”

„Én például ezekben a korai órákban szeretek írni és megtervezni a közeljövőt – árulja el a színész. – Van egy kis szaletli a kert végében, ahol nyaranta jólesik elkölteni a reggelit, délután pedig ejtőzni egyet.

A legfontosabb az, hogy minden korban képesek legyünk élvezni az életet megannyi apró ajándékával együtt! Dóri ebben is nagyszerű társ, mert ő éppúgy értékeli ezeket a pillanatokat, mint én.