A népszerű humorista hetente már csak két fellépést vállal, hogy délutánonként élje a családi életét a fiaival. Merthogy erre vágyik.

Amikor azt mondjuk neki, ez a fajta hozzáállás – röviden, hogy a magánéletét a szakmai elé helyezi – manapság igen ritka, Dombóvári István azt válaszolja, érti, tudja, neki viszont ez a természetes, a normális. A feleségével, Lillával hoztak egy döntést arról, hogyan szeretnének élni.

„Legfőképpen úgy, hogy látom a fiaimat felnőni.

Ezt megelőzően közel húsz évig hajkurásztam a pénzt, a sikert, elég volt

– mondja elöljáróban a kétgyermekes édesapa.

Nem rohan

Döntése értelmében kizárólag csütörtökön és pénteken lép fel. Persze akadnak kivételek, nagy ritkán elvállal, mondjuk, egy hétvégi napot is, de az jó előre be van írva a naptárába, és akkor is tartja magát a heti két alkalomhoz.

„Ugye nekem van egy civil foglalkozásom is évek óta, én vezetem a művelődési házat Jászkarajenőn.

Ez egy munkahelyszagú munkahely, ahova értelemszerűen bejárok. Élvezem, szeretem. Az külön jó, hogy sikerült kötetlen munkaidőt kialkudnom.

Mert amikor csütörtökön és pénteken messzire kell utaznom, például Sopronba, Nyíregyházára, akkor már kettő körül el kell indulnom. Olyankor persze később is érek haza, a gyerekek már alszanak, akkor csak megsimogatom a fejüket. Viszont a hét többi napján velük vagyok” – magyarázza Dombi.

Nem akar kimaradni a fiai életéből

„A faluban minden sétatávolságra van. Tehát amikor reggelente elkísérem őket az oviba, suliba, utána még hazaugrom egy közös kávéra a feleségemmel. Akkor eszem meg a kakaós csigámat is, ami nélkül nincs reggel. Majd bebattyogok a művelődési házba, és munkához látok.”

Így néz ki a civil munkája

Ez pontosan mit jelent, vezetőként mi a dolga? – kérdezzük tőle. „Hét elején egyeztetek a polgármesterrel, a gazdasági osztállyal. Van két kolléganőm, a két Anna, akikkel szervezzük a programokat, eseményeket, ünnepeket, hívjuk a fellépőket. Üzemeltetjük a könyvtárat, de hozzánk bejöhetnek nyomtatni is. Ez egy nyugodt meló, teljesen hétköznapi, így a feleségem is tud velem számolni. Előre megbeszéljük, aznap ki megy boltba, ki viszi a fiúkat focizni, fogorvoshoz, vagy ahova kell.

Például most hárman fiúk megyünk fodrászhoz, ez is egy közös program. Engem is édesapám vitt.

De persze rengeteget vagyunk itthon, van egy óriási kertünk, tényleg hatalmas. Most is itt van édesapám, épp füvet nyír! – mondja váratlanul, miközben kilép az udvarra.

– Kapott egy traktort, besegít. Egyébként nincs nála jobb kertész!”

Egy időben rengeteget keresett

Vannak gyümölcsfáik, veteményesük, állataik, és amikor megjegyezzük, hogy mindez milyen sok munkával járhat, csak legyint.

„Itt, falun ennél mi sem természetesebb. A mindennapok része. Nem is munkának fogjuk fel.

Egyik kezemmel a tyúkokat etetem, a másikkal a kutyát simogatom, közben a lábammal letaposom a gyomot. Ez egy hétköznapi ember képét festi le, mi?

És mennyivel jobb, mint napi négy előadást csinálni! Olyan is volt. Rengeteg pénzt kerestem vele, többet, mint a szüleim egy év alatt, de rettenetes volt. Most nem élünk nagy lábon, mégis mindenünk megvan, és közben mindenhova eljutok az országban fellépni. Csak lehet, nem egy év alatt, hanem kettő. De hova rohanjak? Látom magam körül az intő példákat, hogy az emberek többet és többet akarnak, de közben meg kimaradnak a gyerekeik életéből. És miért? Hogy aztán kitehessék az Instagramra, hogy ők is ugyanoda mennek nyaralni, ugyanolyan autót vezetnek, és ugyanolyan szögben tartják a fejüket? Számomra a család nem lemondás, épp ellenkezőleg, ők a legfontosabbak.”