Tordy Géza lánya: „Nagyon fáj a hiánya”
Két év telt el azóta, hogy a Nemzet Színésze elment. A hiánya a lánya szívében nem szűnik, inkább átalakul: emlékekben, gesztusokban, a gyerekeinek – az unokáknak – mesélt történetekben él tovább. Anna sokáig nem tudott beszélni az édesapjáról, most mégis megpróbálja szavakba önteni azt, ami egyszerre fájdalmas és szép.
Kun Zsuzsa interjúja
Átgondolta, hogy elvállalja-e a beszélgetést, azt mondta, két év után is nehéz mesélnie az édesapjáról. Tordy Géza május elsején lenne 88 éves…
Tordy Anna: Gyakran álmodom vele, a házunkban mindenütt ott vannak a fényképei. Sokat mesélek a gyerekeimnek róla, együtt megyünk hozzá a Farkasréti temetőbe is. A sírnál mindig eszembe jut, ahogy ő simogatta a szülei sírkövét… Én most ugyanazokat a mozdulatokat teszem.
Milyen volt a kapcsolatuk gyerekkorában?
T. A.: 15 éves koromig anyukámmal hol együtt, hol külön éltek, így nem alakult ki köztünk egy klasszikus apa-lánya kapcsolat. Viszont ami időt együtt töltöttünk, az csodálatos volt, azt soha nem felejtem el. A közös nyaralásainkat Tihanyban. Egyszer például kicsi voltam, ugráltam az ágyon, leestem, felszakadt az állam. Nagyon megijedt, aggódott értem, rohant velem egy orvos barátjához, aki összeragasztotta. Nem volt mintaapa, viszont mintanagypapa volt. Hihetetlen türelme volt az unokáihoz. Rajzolt velük, énekelt, mesélt nekik. Az utolsó évében már súlyos beteg volt, nehezen mozgott, ennek ellenére gyakran jött hozzánk Gödre. Ilyenkor leült a földre a gyerekek mellé, és reggeltől estig foglalkozott velük. Talán nem véletlen, hogy a kétéves Iván fiam egy kis könyvmoly lett, folyton könyvvel a kezében közlekedik. Olívia pedig színészkedik, táncol, énekel…
Amikor ön kicsi volt, mik voltak az édesapja elvárásai, mi legyen felnőtt korában?
T. A.: Már a gimnáziumban mondogattam: én nem vágyom karrierre, sokkal inkább arra, hogy családom legyen, hogy otthon főzzek a férjemnek, a gyerekeimnek. Erre sokáig azt felelte: „Kislányom, te nem vagy normális!” Aztán belátta, igazam volt és van, én ebben vagyok jó. Aztán láttam rajta, ez már őt is nagyon boldoggá tette, büszke volt rám.
Miben hasonlít az édesapjára?
T. A.: Aki ismerte őt, pontosan tudja, nem volt egyszerű ember, de jó ember volt, csodás színész, nagyszerű rendező, és egy biztos, mindene volt a hivatása, a színház. Utolsó percig annak élt. Hogy miben hasonlítok rá? Talán az indulataimat, az ajtócsapkodásaimat tőle örököltem.
Két éve ment el, milyen volt az utolsó találkozásuk? Szokott erre visszagondolni?
T. A.: Az egész napot nálunk töltötte. Együtt reggeliztünk, sétáltunk, beszélgettünk, még egy whiskyt is megivott a Duna-parton. Amikor este elindult hazafele, mondtam, menjen taxival, de nem, inkább vonattal ment. Ami addig soha nem fordult elő, én is felszálltam vele, mintha éreztem volna… Megfogtam a kezét, és azt mondtam: „Hadd vigyelek el az orvoshoz!” Azt felelte: „Jó.” Két nappal később meghalt. Makacs volt, nem szedte a gyógyszereit, egyszer belement, hogy elvigyem az orvoshoz. Amikor odaértünk a kórházhoz, a professzorhoz, megmakacsolta magát, nem szállt ki az autóból.
Félt a haláltól?
T. A.: Furcsa módon egész életében sokat beszélt róla, még a temetéséről is, valahogy készült is rá, de a végén biztosan tudom, nem akart meghalni. Várta az unokája születésnapját, tele volt tervekkel.
Mit őrzött meg tőle, ami rá emlékezteti?
T. A.: A láncot a nyakamban. A harmincadik születésnapomra kaptam, és azóta sem vettem le. És a sálja, amit nálunk felejtett. Sokáig éreztem rajta az illatát, azóta ez már eltűnt belőle, így megvettem újra a parfümjét, hogy néha visszaidézhessem.
A filmjeit tudja nézni, a hangját tudja hallgatni?
T. A.: Mostanság már igen, de az elmúlt két évben, ha csak meghallottam a hangját a rádióban, megláttam filmekben, azonnal elkapcsoltam onnan. Most már tudom hallgatni, nézni, de közben folyamatosan potyognak a könnyem. Nagyon fáj a hiánya.
Ha még egyszer beszélhetne vele, mit mondana?
T. A.: Azt, hogy nagyon szeretem.
Kiemelt kép: Archív