Noha az MMA-harcos Boráros Gábor és Jákli Mónika már évek óta nem alkottak egy párt, és a viszonyuk sem volt problémáktól mentes, Gábor még ma sem hiszi el, hogy – ahogy ő hívta – Moncsi nincs többé.
Story: Ez egy igazi, mindent elsöprő, nagy szerelem volt önök közt Mónikával?
Boráros Gábor: Nagyon rég volt, amikor mi megismerkedtünk Moncsival. Mindennek már vagy 13-14 éve, szóval nehéz visszaemlékezni. De persze, amikor elkezdődött, minden szép és jó volt, és nagy szerelem volt. Épp ezért ki is tartott egy jó darabig.
Ugyan huszonévesen nem azzal a szándékkal jöttünk össze, hogy családot alapítsunk, mégis az lett belőle.
Aztán úgy alakult, hogy már több éve szétmentünk, és nem volt épp felhőtlen a viszonyunk, de soha nem akartam, és nem is gondoltam rá, hogy nélküle kell felnevelnem Zorát. Hogy a kislányomnak úgy kell felnőnie, hogy az anyukája nem lesz mellette. Imádták egymást…
„Ne vigyék sehova!”
Story: Mikor és hogyan tudta meg, hogy Mónikát baleset érte?
B. G.: Szerda reggel 7 óra volt, épp keltem, mert Zora nálam volt, és vinnem kellett oviba. Láttam, hogy Moncsi egyik barátnője hív. Felvettem a telefont, de csak sírt, és nem értettem, mit mond. Kértem, hogy érthetően beszéljen.
Mire közölte, de egyúttal kérdezte is: tudom-e, igaz-e, hogy Mónika autóbalesetben meghalt. Fel nem fogtam, amit mond!
De közben láttam, hogy hív az öcsém… Ekkor már gondoltam, hogy tényleg valami baj történhetett, mert ő Dunaszerdahelyen tűzoltó, és ha valakinek, neki biztos információja van. Mondta is, hogy Zora anyukája nincs többé. Meghallottam a testvérem szavait, de nem tudtam felfogni. Igazából máig nem hiszem el.
Story: El sem tudom képzelni, mit érezhetett, miközben a kislányuk épp édes álmából kel fel.
B. G.: Zora mindeközben már a kanapén mesét nézett, úgyhogy próbáltam úgy beszélni, hogy ő semmit se érzékeljen az egészből. Akaratlanul is úgy tettem, mintha nem lenne igaz semmi sem, és elvittem a gyereket oviba. Közbe egyre jöttek a telefonhívások, de úgy voltam vele, én addig biztos el nem hiszem, hogy Moncsi meghalt, amíg nem látom. Úgyhogy odaszóltam a kórházba, hogy várjanak, amíg megérkezem, addig el ne vigyék sehova! Végig az volt bennem, egyszerűen meggyőződésem volt, hogy amikor kitakarják a testet, nem ő lesz ott.
Story: De ő volt…
B. G.: Emlékszem, semmi mást nem tudtam mondani, amikor megláttam, csak hogy: „Azt a k***a életbe!” Ezt ismételgettem folyamatosan, akaratlanul. De még ekkor sem hittem el.
Meg kellett őt érintenem. A fejére tettem a kezem, és akkor ott rengeteg dolog lepörgött bennem…
Legfőképp a lányunk, és hogy az ő életében senki sem fogja tudni pótolni Moncsit. Én sem. Fáj, hogy mennyi szép anya-lánya pillanat nem fog már bekövetkezni. Évek óta nem voltam együtt Moncsival, én Zora anyukáját veszítettem el. Szörnyű volt így látni őt, de rosszabb lett volna, ha nem megyek be, mert akkor tényleg sosem hinném el, hogy nincs többé.
Pszichológus segített
Story: Élete eddigi legnagyobb feladata állt ön előtt: valahogy el kellett mondani Zorának.
B. G.: Azonnal tudtam, hogy ehhez segítség kell, és megkértem egy pszichológust, hogy készítsen fel. A baleset szerdán volt, és vasárnap adódott az első alkalom, hogy elmondjam Zorának. Épp játék közben voltunk, lelőtt egy játék pisztollyal, és azt mondta: „Apa, apa meghaltál!”
Ekkor elkezdtem kérdezgetni, tudja-e mit jelent „meghalni”, de nem volt tisztában vele. Olyanokat mondott, hogy ilyenkor az ember szurit kap, a doktor bácsi meggyógyítja… Elmagyaráztam neki, hogy ez nem így van
és ha valaki meghal, akkor azt nem látjuk többé, hogy a halál szó kapcsán semmilyen tévhit ne legyen benne. Este pedig nagy levegőt vettem, és elmondtam neki, hogy mi történt az anyukájával: hogy este volt, köd volt, hogy anya gyorsan ment az autójával, fának ütközött, és meghalt.
Story: Hogy fogadta a hírt?
B. G.: Elkezdett sírni, és visszakérdezgetett, hogy anya melyik fának ment neki, hogy ott van az autója? Azóta is sokszor szóba hozza Moncsit, de már maga teszi hozzá, hogy anya nem jön többé, mert meghalt. A szakember szerint nagyon jó, hogy beszél róla, nem fojtja magába, nem úgy tekint erre az egészre, hogy nem szabad beszélnie róla. Ugyanakkor mégis tudatában van annak, hogy Moncsi már soha többé nem jön, és így nem várja. Elmondtam neki, hogy anya az angyalokkal van, de figyeli őt mindig, és látja, milyen szépen rajzol, táncol, énekel, ennek pedig örül.
Story: Egyértelmű volt, hogy Zorát nem viszi el a temetésre?
B. G.: Hogyne, legfőképp az itteni újságírók miatt, akik számára az volt a legfontosabb, ki tud közelebb menni a koporsóhoz. Ha Zorá-val a karomban jelenek meg, őt sem kímélték volna.
És persze azt sem akartam, hogy azt kelljen végignéznie, hogy az anyukáját a sötét, hideg földbe helyezik.
De egyszer erre sort kell kerítenem, mármint hogy kiviszem a temetőbe, és arra is, hogy meglátogassam vele a baleset helyszínét, mert látni akarja a fát… Képen már meg kellett mutatnom anya autóját. Nyilván nem a legszörnyűbb fotót mutattam meg, hanem egy olyat, amin bár látszódik, hogy összetört az autó, de még megmutatható egy kisgyereknek.
Sok a kérdőjel
Rengeteg pletyka kering, pontosan mi történhetett azon a végzetes hajnalon, amikor Jákli Mónika életét vesztette. A 31 éves édesanya szétroncsolódott autója láttán a szakértők biztosak benne, hogy Mónika nagy sebességgel (150-180 km/h) hajtott bele egy veszélyes kanyarba. Autója elveszítette a tapadását, letért az útról, és fának csapódott. Az azonban máig kérdéses, hogy hajnalok hajnalán, vajon hova sietett ennyire. Sokan máig azt feltételezik, üldözték, Mónika pedig fejvesztve menekült valaki elől.
„Helyt kell állnom”
Story: Ki a legnagyobb támasza?
B. G.: A családtagjaim és persze a párom, Dóra, aki egy ideje ideköltözött hozzám, bár azért még sokat ingázik Pest és Dunaszerdahely között. Még nem tudta otthagyni az ottani életét, a családját. Ez a mostani helyzet pedig még nehezebbé teszi a dolgokat.
Nem szeretném ráerőltetni Dórára az anyaszerepet, még akkor sem, ha már régóta elfogadták és szeretik egymást Zorával. És a kislányommal sem szeretném azt éreztetni, hogy az anyukája helyébe léphet valaki. De ha Dóra úgy dönt, velem együtt gondoskodna Zoráról, én lennék a legboldogabb, mert tudom, mennyire jól helytállna ebben a szerepben is.
Story: Négy hét telt el. Ön hogy van most, Gábor?
B. G.: Egyik pillanatról a másikra megváltozott az egész életem. Tisztán látom, hogy még eltart egy darabig, amíg a megszokott után feláll egy új rendszer a Zorával közös életünkben. Nehéz lesz, mert rengeteg dolog szakadt a nyakamba, de helyt kell állnom, és kész. Jobban, mint eddig bármikor, Zorának ugyanis szüksége van rám, és mellette a helyem.
Tudom, hogy küzdjek meg ezzel az egész helyzettel, csak idő kérdése. De már a két héttel ezelőtti önmagamhoz képest is látom a fejlődést.
Ami pedig Moncsit illeti, nem az én hibám, ami történt. Hajszolt egy életet, amit nem kellett volna. Mindvégig vigyáztam rá, ameddig mellettem volt, de el kellett engednem a kezét… Amit mára tehetek, hogy vigyázok életem legnagyobb ajándékára, amit tőle kaptam, és ha rajtam múlik, a kislányom sosem felejti az édesanyját.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Kiemelt kép és fotók: Profimedia, Archív
