A legemlékezetesebb pillanatai közé tartozhat, amikor Cserháti Zsuzsa bőrébe bújva, megidézte az énekesnő egyik legikonikusabb, Hamu és gyémánt című dalát, aztán otthagyta a műsort…
Nótár Mary: Ezt követően voltak álmatlan éjszakáim, de miután elsősorban magamnak szeretnék megfelelni, nem másoknak, és azt éreztem, ez most nem valósult meg maradéktalanul, feladtam. Azóta kérdezem Istent, mi történt ott velem, a színpadon, de még nem érkezett válasz.
Gyerekkora óta a zene az élete, ezt otthonról hozta. Szigorúan nevelték a szülei?
N. M.: Engem jórészt a nagyszüleim neveltek, nagyapám részéről a legnagyobb elvárás az volt, hogy tanuljak, legyek becsületes, tisztességes ember. Leérettségiztem, később fél évig csecsemő- és gyermekgondozónak tanultam, de akkor már beindult az énekesi karrierem, jöttek az aranylemezek, fellépések, a kettő nem ment együtt. A nagypapám prímás volt, az édesapám basszusgitáros, ennek ellenére nem volt elvárás, hogy zenéljek. Beleszülettem a zenébe, semmi más nem érdekelt. Tízévesen már írtam dalt, tizenkét évesen édesapám zenekarában szintetizátoroztam, este héttől hajnalig húztam a lakodalmakban. A környékünkön akkor már sztár voltam.
Borsod megye egy pici falujából származik. Tudom, hazajár, de ki lakik még a családjából ott?
N. M.: A nagyszüleim és édesanyám sajnos elmentek, édesapám Írországban él. Ha hazamegyek, már csak a nagynénémet és a családját látogathatom meg.
Édesanyja még nem volt hatvanéves…
N. M.: Sok éven át immunbetegséggel küzdött, húszéves koromtól vittem egyik orvostól a másikig. Tudtuk, ebből nincs gyógyulás, de isteni csoda, hogy még oly sokáig velünk lehetett. Végül nem az alapbetegsége, hanem többszörös agyvérzés vitte el.
Tíz perccel azelőtt, hogy utoljára rosszul lett, még beszéltünk telefonon. Jól volt, mesélt, nevetgéltünk, úgy váltunk el, hogy készülünk a szentestére. Aztán hívott a testvérem, hogy anyu összeesett, már úton vannak a mentők.
Mire a párommal beértünk a kórházba, épp tolták be vizsgálatra, majd kitolták, és közölte az orvos, hogy búcsúzzak el tőle. Hívő ember vagyok, hiszek a feltámadásban, de nem vagyok templomba járó. Gyarló vagyok. Mint itt, a földön mindenki más, hibázom, vétkezem, minden este bocsánatot kérek a Jóistentől, és imádkozom a szeretteimért, a családomért, magamért, azokért, akik már nem lehetnek velem.
Tudom, büszke a származásra, ahogy szokta mondani: „Cigány lány vagyok.” De milyen volt a családja?
N. M.: Szorgos, dolgos, becsületes emberek, kemény értékrend szerint éltek. A pénz nem vetett fel minket, de kenyérgondunk sem volt soha. Spórolósak voltak, ebben is hasonlítok rájuk. Én sem szórom a pénzt, mert részben szeretnék mindent megadni a családomnak és a páromnak, akivel tíz éve élünk együtt. De arra is tartalékolok, ha netán történne valami – például egy váratlan orvosi kezelés –, tudjak segíteni.
Mielőtt rátaláltak egymással a párjára, nem voltak szerelmi csalódásai? Amikor azt érezte, ezt nem lehet túlélni?
N. M.: Egy-két szerelmi csalódásba majdnem belehaltam, aztán feltámadtam. Azt gondolom, ezeken mindenkinek át kell esni. Szerencsére két nap után mindig megláttam a fényt az alagút végén, és utána még erősebb lettem.
Idén töltötte be a negyvenet. Hogyan ünnepelt?
N. M.: Néhány napra elutaztunk a párommal Ciprusra, jövő év elején pedig két hétre Thaiföldre megyünk. Soha életemben nem nyaraltam még ilyen hosszan. Úgy várom, mint kisgyerek búcsúban a vattacukrot.
Közelednek az ünnepek…
N. M.: Anyukám szentese ment el. Akkor fogadalmat tettem, hogy ezen a napon soha többé nem állok színpadra. Ezt azóta is tartom. Szilveszterkor viszont három helyen is fellépek. A nagypapám mindig mondta: az új évet lencsével kell kezdeni, hogy sok pénzt keressünk. Ezt megfogadtam, de a babona mellé jó, ha az ember dolgozik is, az biztosabb megélhetés, mint a lencse.
Kiemelt kép és fotók: Olajos Piroska/fotocentral.hu; DFP, TV2, Archív
