A ­jelenetekben szereplő fogásoknak sokszor nagyobb jelentőségük van, mint hinnénk. A Filmet főzünk című kötet ezt mutatja meg – legendás ­filmek alkotói mesélnek benne. Ezúttal Haumann Máté az édesapjáról, Haumann Péterről.

A diktatúra éveibe enged betekintést az Emelet című film, amelyben a címmel azonos néven titkosrendőrség működik. A történetben a leggazdagabb és legtekintélyesebb polgárok sincsenek biztonságban, így a főszerepet alakító apa és fia, Haumann Péter és Haumann Máté sem. A filmben fontos szerepet kapott az evés, az ivás és a receptmesélés. A Kossuth-díjas színész nem volt nagy szakács, de a filmbéli jelenetben, a családi asztalnál csodálatosan mesél az elfogyasztásra kerülő vacsoráról. Fia pedig őróla mesélt.

Haumann Máté őszintén mesélt édesapjáról, Haumann Péterről

„Apu. A legjobb barátom. Mindig is az volt, mindig is az lesz. Az örök mérce, amihez képest a mai napig igyekszem alakítani az én életemet is. Legyen szó szakmáról, családról, vagy csak ahogy az ember úgymond ’hétköznapia­san’ jár-kel a nagybetűs Világban…

Régebben gyakorta jártuk apámmal kettesben az utcákat, éttermeket, fagyizókat úgy, hogy úgynevezett ’figuranézőben’ voltunk. Ez egy apám által kitalált játék. Megfigyeltük az embereket, mint valami szafarin, a természetes közegükben. Nem volt ez puszta tréfa, viszont annál nagyobb öröm, amikor pontosan játszottuk el egymásnak a látottakat: mások életét, tartását, lógó orrát vagy szökdelő jókedvét… Ma is többnyire ezzel a szemmel tekintek az engem körülölelő történésekre, ’figurákra’. Később számomra Apu egyik fontos mondatává vált az a kérdésbe rejtett gondolat, amit egy alkalommal a pályájáról egy kissé akadémikus okoskodással érdeklődő újságíróhoz intézett: 'Ki vagyok én ahhoz, hogy leegyem magamat mások életével?' Ott értettem meg, mi az alázat és a pontosság, ami annyira jellemző volt rá, és azt gondolom, immáron rám is, ha a színházról vagy a filmről beszélünk… Így volt ez az Emelet forgatása közben is, ahol egy érzékeny, feszült, ám szeretetre méltó apa-fia kapcsolatot volt szerencsénk megformálni.

Apu nem volt nagy szakács, de annál inkább szerette, ahogy az idő múltával bevezettem az általam kedvelt kulináris élvezetekbe.

Apu – ilyen jellegű magánéleti hiányosságai ellenére – ettől az őszinte odafordulástól olyan csodálatos abban a bizonyos filmbéli jelenetben a családi asztalnál. Öreg Hoffmannként úgy mesél a vacsoráról, hogy nincs ember, akinek ne jönne meg a kedve az asztalukhoz ülni, akármilyen furcsának vagy ridegnek is hat a hangulat a jelenetben.”

Kiemelt kép és fotó: Olajos Piroska/fotocentral.hu