Az Operettszínház kiváló táncosa 2020-óta Babácsi Benjamin, aki most lett 30 éves. 2013 óta láthatja őt a közönség az Operaház színpadán is. De már komolyan elkezdett gondolkodni arról, hogyan folytassa a karrierjét.
Gyerek az operában
De kezdjük az elején. Miért lett egyáltalán táncos Benjaminból? Hiszen mindkét szülője zenész volt az Operaházban. „Hogy pech vagy nem pech, hogy én balett-táncos lettem, ezt már nehéz innen megmondani, de nekem nem találtunk megfelelő hangszert. Zongorázni szerettem volna, de hát ahhoz késő volt már nyolcéves koromban, hogy igazán kiemelkedő sikereket érjek el. A fagottot meg nem bírtam el. Szóval édesanyámnak jött ez az ötlete, hogy ha már állandóan az Operában vagyunk, akkor legyek balettművész” – magyarázza Benjamin.
Pontosan tudja, ez a pálya rengeteg energiát felemészt, ugyanakkor nagyon gyorsan ki lehet öregedni belőle. – Nálam ez egy fura kettősség, mert nagyon sokáig azt gondoltam, senkinek nem akarom elvenni a kedvét, és hogy ez a pálya többet ad, mint amit elvesz. Szerintem az ember eljut oda, ahogy testileg-lelkileg érik, hogy elkezd benne körvonalazódni, hogy ő igazából kicsoda, és mit szeretne képviselni az életben.
Megmondom őszintén, hogy az elmúlt talán egy évben nagyon erősen jelen van az életemben, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Hogy mi lesz velem az aktív táncos évek után. Nem nevezném ezt egzisztenciális válságnak, de mégis valami ilyesmiről van szó.
Azt érzem, hogy ez egy nagyon szép állomása az életemnek, és később szeretném továbbadni a tudást, amit én az igazán nagyoktól kaptam. Balettművésznek lenni nagyon nehéz út, és ritka szerencse, hogy ha valaki elindul rajta, végig is tud menni. Én azt hiszem, táncpedagógus szeretnék lenni, valahogy azt a fajta éhséget nem érzem, hogy koreográfus legyek.”
Kemény szakma
Benjamin nem tagadja, bizony nehéz kenyér az övé. „Ez a szakma tényleg sokat elvesz az embertől. Egy tízéves kisgyerek reggel nyolctól este nyolcig ott van a színházban vagy a balett-teremben, és ez tényleg rengeteg áldozattal jár már gyerekként. De közben hihetetlen dolgokat adott. Ez a szakma úgy vesz el, hogy közben duplán ad. És ezt a mai napig így gondolom, még akkor is, ha néha elbizonytalanodom ebben. Aki nem ebben szocializálódott, nem ebben nőtt fel, annak ez egy különleges, érthetetlen dolog.”
Másfél év külföldön
A kiváló táncos nemrég mutatta be a Hófehérke című táncjátékot, amiben két fontos szerepet is megformál. „Ebben a darabban a Herceg egyik kísérője voltam még az Operában, aztán ott belenőttem a karszerepekbe. Már az Operettszínház tagja voltam, amikor ifj. Harangozó Gyula felhívott, hogy eltáncolnám-e a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Vadász szerepét. Szerintem technikailag és művészileg is az egyik legösszetettebb feladata a darabnak, és a szakma legkiválóbbjai táncolták.
Aztán az elmúlt másfél évben nem voltam itthon. Kerestem önmagam és a helyemet a világban, külföldre mentem. Sokan azt mondták, menekülök, de szükségem volt arra, hogy távolabbról nézzek rá az életemre.
Észtországban és Amerikában is jártam. Most, amikor ez a felkérés jött, megmondom őszintén, már nem vágytam a Vadász szerepére. Úgy voltam vele, hogy ezt már eltáncoltam, és lehet, hogy már nem lenne ugyanaz. Igazából én mindig törpe akartam lenni. Kuka és Vidor leszek, és ez szuper.
Eleinte féltem, hogy nem illik hozzám a Kuka szerep, mert ez a szerepet előttem inkább a fürgébb, technikásabb táncosok formálták meg. Én pedig inkább a Herceg-típus vagyok.
Kicsit talán magasnak is gondolom magam a szerephez. De a próbák alatt rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a mestertől. Nagyon élvezem, hogy törpe lehetek, lubickolok a feladatban! Akkor vagyok elégedett, ha el tudom táncolni úgy, ahogy a mester szeretné. A végső döntés azonban mindig a nagyérdeműé. Nagyon hálás vagyok az Operettszínháznak ezért a lehetőségért, mert ebben a darabban szerepelni igazi ajándék.”
Kiemelt kép és fotók: Archív, Schumy Csaba/fotocentral.hu; Soma Valér
