A napokban elhunyt színésszel néhány évvel ezelőtt laptársunk, a Best magazin készített interjút a Best Podcastba. Forgács Gábor akkor betegségéről, akkori gyógyulásáról és életéről mesélt.
Forgács Gábor: Elmúltam 73 éves, csodálatos életet viszek a tarisznyámban, magánéletileg, szakmailag egyaránt. Mindig azt csináltam, amit szeretek, még akkor is, amikor segédmunkás vagy irodagép-műszerész voltam. És akkor is, amikor színész, rádiós és televíziós műsorvezető lettem, amikor Bessenyei Ferenccel, Hofival, Koós Janival, Gálvölgyivel léphettem fel. Életem minden percét imádtam. Tudtam, ennek egyszer vége. Hogy mikor és hogyan, azon soha nem törtem az agyam. Azt is tudom, hogy emiatt nem akartam és akarom félelemben élni az életem.
Best: Ezek szerint megfordult a fejében, hogy meg is halhat.
F.G.: Persze nem akkor, amikor beteg lettem, hanem már jóval előtte. Egyszer mindenki meghal, ki korábban, ki később. Nincs is ezzel semmi bajom, de azért szoknom kellett, hogy ez heteken belül is bekövetkezhet.
Best: Remélem, most is humoránál van, így meg merem kérdezni: nem sajnálta volna magát, ha vége?
F.G.: Magamat nem, mert aki meghal, annak nincs többé problémája. A páromat, a gyerekemet viszont annál jobban. Bea lányom a világon mindent elkövetett értem, reszketve intézte a dolgaimat, hívogatott telefonon. De sajnáltam az unokáimat is. Sokszor eszembe jutott, mennyire szeretik, amikor mesélek nekik…
Best: Egyetlen percig nem volt elkeseredve?
G.: Dehogynem, például akkor, amikor a Covid alatt végre megengedték az orvosok, hogy Bea meglátogasson a kórházban. Úgy nézett ki, hogy erre többet nem lesz módja, így beengedték, hogy elbúcsúzhasson tőlem. Ahogy ott és akkor rám nézett, a fejében a gondolattal, hogy itt fekszik az apukája, aki egykor erőtől virult, akivel gyerekkorában annyit birkózott, most pedig erőtlenül, lefogyva néz rá, mint egy öregember, és a végét járja, azt nem volt könnyű átélni. Bizony sírtam, mint egy gyerek. Ahogy visszagondolok, most is elerednek a könnyeim. Aztán erőre kaptam, és minden percben azon voltam, hogy eltereljem a figyelmemet a rengeteg fájdalomról. Volt, hogy végre hazamehettem, majd négy nap múlva olyan rosszul voltam, hogy irány vissza a kórházba. Aztán olyan is volt, hogy négy napig élet halál között lebegtem a lélegeztetőgépen. Mondogatták is utána a barátaim, hogy én akkor már biztosan tudom, mi van a halál után.
Best: És mi van? Látta a fényt az alagút végén?
F.G.: Semmit nem láttam. Az égvilágon semmi nincs, amikor meghal az ember. Arra viszont pontosan emlékszem, amikor magamhoz tértem, folyton ki akartam húzni a lélegeztetőgép csövét a számból. A sokadik próbálkozás után az ápolónő fölém hajolt, és szigorúbban rám szólt: „Művész úr, ne bántsa, most adja át a gép a légzést a tüdejének, nem lehet kivenni, mert meghal.” Erre megszeppentem, és csak annyit tudtam mondani, nővérke, de gyönyörű szemei vannak.
Best: Februárban még egy műtét vár önre, de ha ilyen jól van, miért van még erre szükség?
F.G.: Bonyolult lenne most ezt elmagyarázni. Röviden és szakszerűtlenül azt mondhatom, mindent, amit kivettek belőlem, majd visszatettek, nem a funkciójának megfelelően rendeződött el. Így ez egy helyreállító műtét lesz. Lehet, hogy két óráig tart, lehet, hogy hat óráig, és ha sikerül a rekonstrukció, akkor remélhetőleg örökre búcsút inthetek az efféle beavatkozásoknak.
Best: Megkérdezhetem, hogy milyen rákja volt?
F.G.: Eleinte hólyagrákkal kezeltek, aztán a szövettani vizsgálatok után kiderült, prosztatarákom van. Ez hormonális rák, így elkezdtek női hormonokkal kezelni. Két injekciós tűvel a köldökömbe, a hasizomba szúrtak, így kaptam a kezelést. Ilyen fájdalmat még életemben nem éreztem. Most már csak háromhavonta kapom, szerencsére popsiba. Attól nagyon féltem, hogy a női hormonok hatására esetleg elmegy a hangom, hiszen arra a színpadon, a munkámban nagy szükségem van, de ezzel sincs gondom. Már dolgozom, szinkronizálok, rengeteg hangon tudok megszólalni. És az mind férfihang.
Best: Ön későn, nem is akármilyen módon talált rá a párjára, Ildikóra. Ő hogyan viselte az elmúlt egy évet?
F.G.: Tizenöt éve, a lányom biztatására mentem fel egy társkereső oldalra, és elkezdtem nézegetni a kínálatot. Az ötvenegyedik fénykép az én Ildim volt. Egy nőben számomra nem a cicije, a popsija, hanem a szeme a legfontosabb. Ildikónak két bogyó szeme van, és én abba rögtön beleszerettem. Ildikó nagyon nehezen viselte az elmúlt év megpróbáltatásait. Soha nem tudhatta, hogy mire jön be hozzám a kórházba.
Best: Mi az az erős szál, a szemén kívül, ami összeköti Ildikóval?
F.G.: Mérhetetlenül tudunk egymáshoz alkalmazkodni, ő kétszer annyira, mint én. Amikor megismerkedtünk, a munkám sokat elszólított itthonról. Az üres estéket nehéz egyedül elviselni, így a feleségem azt mondta, jön ő is velem. Én ennek nagyon örültem.
Best: Amikor sokat volt távol, nem volt féltékeny?
F.G.: Mindent elmeséltem neki a múltamból. Nem tagadtam le, hogy gazdag életem volt. Még udvarolni sem kellett a lányoknak. Az előadások után rendszerint már a szállodai szobámban várt egy hölgy. Független, szabad férfi voltam, nem küldtem el. Nem tudom, most hogy van, már meg is öregedtem, de annak idején a lányok ragaszkodtak az ismert emberekhez.
Best: Búcsúzóul mit kívánjak önnek a műtétje előtt?
F.G.: Nekem semmit. A szeretteimnek kívánja, hogy könnyen el tudják viselni, ami ezután jön. Ez az ő nagy próbatételük lesz. Én napokig nem leszek használható állapotban. Nagyon nagy műtéten esek át, ha őket ez nem viseli meg, ha nem látom a könnyeket a szemükben, nálam is minden rendben lesz.
Kiemelt kép: Trenka Attila/fotocentral.hu
