A koncertet hirdető plakátokon még egy évfordulóra hívja fel a figyelmet, mégpedig arra, amit a nők nem szívesen árulnak el.
Szulák Andrea: Viccnek szántam, 60 éves lettem, sőt már el is múltam. Amikor találkozom az utcán a nézőkkel, a rajongókkal, szokták mondani, magácska élőben mennyivel helyesebb, vékonyabb és fiatalabb… Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, de azt látom, aki kint van a placcon, próbál szebbnek, fiatalabbnak látszani. Van, aki plasztikáztat, van, aki letagadja a korát, hogy még piacképes legyen. Én kiszálltam ebből a versenyből. Nálam a kaszni a régi, kicsit át van dukkózva, de semmi extra beavatkozás nincs.
Szép sima az arca, a bőre…
Sz. A.: Ez genetika, de azért nekem is van a szemem körül a mosoly, a számnál pedig a szomorúság ránca, de nem baj, mert ezekért én megdolgoztam.
Ha már a genetikát említi, ha, mondjuk, az édesanyja alkatát örökölte, nincs könnyű helyzetben, ő nem volt egy sovány alkat.
Sz. A.: Sose voltam modellalkat, a színpadi szerepeim megkívánják, hogy 5 kilót fogyjak, 10-et hízzak, de ebben a jojóban sokszor közrejátszik az is, hogy éppen boldog vagy szomorú vagyok. Ha az utóbbi, akkor megjön az étvágyam, és szaladnak rám a kilók.
Akkor most boldog…
Sz. A.: Igen, bár nem szabad ilyet kimondani, mert babonás vagyok. Inkább azt mondom, elégedett vagyok. A boldogság pillanatnyi állapotot, amikor megszületünk, majd utána, senki nem mondja, hogy mekkora küzdelem az élet, nem csak sikerekből, rengeteg kudarcból áll. Engem egész korán eltalált az első kő, és azóta is folyamatosan jönnek, de megtanultam ezekkel együtt élni. A kövek megtanítottak arra, hogy minden, ami pozitív, vagy ami jó, vagy ami valóságos, azt hatványozottan tudom értékelni. Én a puszta létezésnek is euforikusan tudok örülni.
Mi volt az első kő, amelyik eltalálta?
Sz. A.: Apa nélkül nőttem fel. Az általános iskolákban nem volt elég protekcióm ahhoz, hogy bekerüljek az angol tagozatra, amit nagyon szerettem volna, és akkor az anyám mint egy anyatigris bement az iskolába, rátámaszkodott az igazgatónő asztalára. Rögtön felvettek. A kamasz életem elég tragikusan indult. Az első szerelmem meghalt, hosszú évekbe telt, míg ezt kihevertem. Ha pedig a szakmámra gondolok, a rendszerváltás előtt azt hallottam, te még nem, még nem jött el a te időd, a rendszerváltás után, te már nem, már megöregedtél.
Itt ül velem szemben egy végtelenül sikeres nő, hiszen mindent megkapott, amire vágyott: színpad, éneklés, színház. Csakúgy, mint a magánéletben…
Sz. A.: Semmit nem adtak ingyen, mindennek megfizettem az árát.
Emlékszem, amikor megszületett a lánya, arról beszélgettünk, hány éve várt erre a pillanatra. Előtte mindenki azzal nyaggatta, család, gyerek? Ez a kérdés pokolian tud fájni?
Sz. A.: Ezt a kérdést egy egyedülálló, középkorú nőnek nem fair feltenni. Társadalmi elvárás, hogy legyen család, gyerek, de olyan nagyon sok minden van, amitől ez nem tud összejönni. Nem csak a nőknek, a férfiaknak sem. És attól még nem alacsonyabb rendű tagjai a társadalomnak. Én úgymond anyának születtem, kislány koromtól kezdve voltak állatkáim, úgy foglalkoztam velük, mintha a gyerekeim lennének.
Rozina jövőre érettségizik, felkészült rá, hogy lassan el kell őt engednie?
Sz. A.: Szorgalmasan tanulom az elengedést, de ebben is szerencsés vagyok, mert van ebben egy nagy segítségem. Rozina szerelmes. A választottja egy csodálatos srác, így azt érzem, lépésről lépésre nyúlik meg a köldökzsinór köztem és a lányom között. Még nem tapasztalok fájdalmat, meg az aggodalmat, meg a kétségbeesést, meg a „jaj, istenem, most vele mi lesz” dolgot. És az én életemnek is van egy másik része, még nem túl komoly. De van, ahol én vagyok a főszereplő, és onnan is kapok egy kis lelki támogatást. Az ember még él, bizakodik, hogy hogy ez a lelki támogatás egyszer csak megjön, és úgy tűnik, most megjött.
19 éves volt, amikor ön elment külföldre dolgozni. Nem volt nehéz megállni a saját lábán? Nem sírt sokat emiatt?
Sz. A.: Négy férfival voltam összezárva egy lakásban, akik egyébként klassz emberek voltak, nota bene, idővel az egyik a vőlegényem lett. Én aztán hazajöttem, ő maradt külföldön.
Úgy kezdtem, milyen sikeres művész. Soha nem volt olyan, hogy nem csörrent meg a telefonja, nem volt felkérése, és akkor megijedt, hogyan tovább?
Sz. A.: Nagyon sokszor volt ilyen. Ilyenkor padlóra kerültem, berezeltem, pótcselekvésként kötöttem, horgoltam, szabtam-varrtam, főztem, magam sütöttem a kenyeret, megpróbáltam fizikailag leterhelni magam. Amikor pedig nagyon kétségbeestem, akkor bőgtem. Bőgni jó, kijön a feszültség, kicsit megnyugszom. De hamar véget vetettem az önsajnálatnak, kinéztem az ablakomon. Láttam, munka van a kertben, eszembe jutott, a macskának még nem adtam enni… A sokféle tevékenység segítségemre volt. Mindenesetre az efféle helyzetekből sokat lehet tanulni, például önismeretből. Azóta az ars poeticám: „Ha nem lehet úgy, ahogy akarom, akkor majd úgy akarom, ahogy lehet!”
Egy profi művészről a közönség nem tudhatja, hogy amikor felmegy a színpadra, van-e valami, ami bántja, ami fáj, esetleg valami nagy dráma zajlik az életében. Volt ilyen?
Sz. A.: Rengetegszer, konkrétan az édesanyám halálakor este Funny Girlt játszottam az operettszínházban. De sokszor előfordult, a beteg gyerekemet kellett otthon hagynom, mert este előadásom volt. Énekeltem, játszottam, közben megszakadt a szívem. A néző nem arra vesz jegyet, hogy neked személy szerint milyen drámák zajlanak a lelkedben, a néző azért vesz meg egy vígjátékra, vagy tragédiára, vagy koncertre jegyet, mert szórakozni akar, és nem a te drámádnak a részese lenni. Azt szokták mondani rám, hogy határozott, kemény nő vagyok. Egyrészt nem vagyok kemény, határozott pedig csak azért vagyok, hogy könnyebb legyen velem, mellettem.
Kiemelt kép: Archív
