Milyen emlékeket idézett fel önben a párizsi olimpia?
Nagy Tímea: Kezdjük Atlantával. Annyira esélyes voltam az aranyra, hogy azt mondták, ki se menjek, hazaküldik az érmet. Abban az évben ugyanis minden versenyt megnyertem. Ettől öntelt, nagyképű lettem, nem koncentráltam eléggé a sportra. Őrületes nagy pofon volt az ötödik helyezés. A mesterem volt az, aki fölhívott, és azt mondta: „Titi, nekem a mai napig te vagy a világ egyik legjobb vívója.” Ennek a mondatnak köszönhettem, hogy újból talpra álltam. Meggyőződésem, hogy az atlantai kudarcnak óriási szerepe volt az athéni és a sydney-i győzelmemben.
Mind a kétszer aranyérmes lett egyéniben.
N. T.: Nagyon nagy fájdalmam volt, hogy csapatban nem kaptunk aranyat. Azt szerettem volna, hogy a csapattársaim is ugyanazt a boldogságot élik át, amit én. Fontos lett volna, hogy ők is éremmel térjenek haza. Egyébként én mindig csapatban, közösségben, családban gondolkodom. Mindent jobb így megélni, mint magányosan.
Eltekintve Atlantától, kiegyensúlyozott ember? Nekem legalábbis úgy tűnik.
N. T.: Mindig is az voltam. 5 és fél kilóval születtem, és attól kezdve semmi mást nem akartam, mint enni és aludni. Ha ezt megkaptam, mosolyogtam, ha nem, sírtam. Jól elvoltam így. Sportolni soha nem akartam, nemhogy vívni. Ötödikes voltam, amikor szerelmes lettem egy fiúba, aki a Vasasban vívott. Mit csinál egy szerelmes lány? Utánamegy. A srác hamarosan otthagyta a vívást, bízom benne, nem azért, mert utánamentem. Ő ment, én maradtam. Az első fél év kegyetlen volt, olyan tehetségtelennek tartott az edző, hogy azzal küldött haza, soha többet ne menjek edzeni. Sírtam, az apukám bement a spájzba, a legféltettebb Napóleon konyakját levette a polcról, és levitte az edzőnek. Csak ezért tűrt meg az edzőteremben.
Egy kis ajándéktól nem lesz az ember még tehetséges.
N. T.: Világéletemben szorgalmas és akarnok voltam. Miután azt mondták, iszonyú tehetségtelen vagyok, be akartam bizonyítani ennek az ellenkezőjét. Ráadásul álmodni csak nagyot szabad, az olimpiai bajnoki címig meg sem akartam állni.
Mit csinált most, az olimpiai alatt? Végigizgulta?
N. T.: Mind a három gyerkőcöm kirepült már otthonról. „Haragszom” is rájuk, hogy otthagytak egyedül, persze ezt csak viccből mondom. Hiszen én vagyok a világ legbüszkébb és legboldogabb anyukája, hogy az álmaikat kergetik, és úgy néz ki, meg is valósítják. 15 évvel ezelőtt elváltam, azóta egyedül élek. Így a 81 éves édesanyámmal kettesben elmentünk nyaralni a Balatonra, a nyaralónkba, ahol még televíziónk sincs. Azért valahol bele-bele néztem az olimpiába. Így volt ez négy évvel ezelőtt is.
Egyszer felsorolta a bakancslistáját, mi mindent szeretne még megvalósítani?
N. T.: Szeretnék még szerelemből csókolózni. Egyszer már sikerült, de ez a szerelem részemről egyoldalú volt, de ennek ellenére szép volt. Nem könnyű a mai, felgyorsult világban társat találni. Mindenki rohan, nincs idő egymást megismerni, időt engedni arra, hogy az igaz érzések elinduljanak. De nincs okom panaszra, van három gyönyörű, okos gyerekem, az édesanyám egészséges, én is az vagyok, a testvérem cuki, családja mindenben segít, keresztlányaim szeretnivalóak.
Amikor Sydney-be ment az olimpiára, előtte született Csenge lánya, utána Luca, majd Csanád. Mit csinálnak a gyerekei?
N. T.: Emlékszem rá, Csengus nagyon várt haza, és követelte az aranyérmet, úgyhogy, ha másért nem, ezért is muszáj volt a dobogó tetején állnom. Mind a három gyerekem vízilabdázott, Csenge abbahagyta, ő vízilabdabíró lett. Egyetemet végzett, most logopédiát tanul munka mellett.
Hivatalosan ön is logopédus.
N. T.: Igen, a nővérem, az édesanyám is az, de én nem dolgozom a szakmámban, ők viszont igen.
Folytassuk a másik két gyerekkel.
N. T.: Luca Amerikában él egy éve. Szeretne világot látni, tőlem kapott egy induló lökést, a repülőjegyet. Vagány lány, nem féltem. A fiam, Csanád, ő a legkisebb, most érettségizett, egy vízilabda-ösztöndíjjal kijutott Amerikába. Csodálatos dolog szülőnek, anyának lenni, még ha szinte egyedül is neveltem fel a gyerekeimet.
Azt mondja, van jó munkája, elég furcsa, vívóként a Hajós Alfréd uszodában dolgozik, ott vezető. Ha már nem vív, így legalább naponta úszhat.
N. T.: Tudok úszni, de amikor elkezdtem gyorsban úszni – Luca is velem volt –, körbenézett, hogy ki látja, aztán azt mondta: „Anya, amit csinálsz, annyira ciki, gyere már ki a vízből, légy szíves!” Kijöttem, és többet nem is igen mentem vissza. Hogy miért uszodában dolgozom? Így alakult, amiért hálás vagyok, mert nagyon szeretem a munkám.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
