Ahogy a gyönyörű babafotókat nézegetjük, amik Varga Balázs kisfiáról, Nándiról készültek, már szinte hihetetlennek tűnik mindaz, amin a családnak át kellett mennie, amikor egy állami kórházban világra jött ez a tündéri kis legény.
„Fogtam a kezét”
Minden akkor kezdődött, amikor január 15-én este szivárogni kezdett a magzatvíz. „Zsófi mosolygós volt, nem voltak fájdalmai, a cucca már össze volt pakolva, így bementünk a kórházba. Nagyon kedvesen fogadtak minket, felismertek a sorozatból, mutogatták a telefonjaikon a képeket, amik a babavárásról készültek a Storynak. Elindultak a vizsgálatok, az ilyenkor szokásos protokoll, és azt mondták, bent kell maradnia éjszakára, de mivel továbbra sem kezdődtek el a fájások, kapott egy gyógyszert, ami ezt elősegíti. Nekem azt mondták, nyugodtan menjek haza, reggelnél előbb úgysem fog történni semmi. Alig telt el azonban fél óra ahhoz képest, hogy elindultam hazafelé, brutális erővel elkezdett hatni a gyógyszer, és jöttek a fájások. Éjjel kettő körül Zsófi szólt, hogy mehetek vissza. Eddigre azonban a korábbi kedves csapatot leváltotta a kórházban egy másik, akik ügyeletesek voltak éjszaka. Mostohák voltak a körülmények, mondták, hogy üljön be a vízbe, hátha az segít, de hiába jeleztük, hogy hideg a víz, nem segítettek a problémán – emlékszik Balázs, aki természetesen nem bírta tétlenül nézni, hogy szerelmének egyre nagyobb fájdalmai vannak. – Reggel nyolcig tulajdonképpen kettesben voltunk, én próbáltam támogatni a feleségemet, fogtam a kezét. Ő nagyon ügyes volt, csendben tűrt. Amikor az anyukája bent volt, és kereste a lányát, aki szül, még a takarítónő is azt mondta, itt ugyan biztos nem szül senki, hallhatja, milyen csend van az egész osztályon. Aztán leküldtek minket az ügyeletes szülésznőhöz, mert fent úgy ítélték meg, hogy közeledik az idő, de ő visszaküldött, és azt mondta, biztos a fenti kolléganőnek vékonyabbak az ujjai, ezért állapította meg rosszul a helyzetet.”
Nem sírt fel
Aztán újra váltás volt, és az éjszakai zord egészségügyi csapatot felváltotta egy új. „Érkezett egy csúcsszuper szülésznő, aki azt mondta, nem érti, mit látott az ügyeletes kolléganő, mert tényleg mindjárt szülünk. Mentünk is a szülőszobára. Közben már jöttek a tolófájások. Én végig bent voltam, fogtam Zsófi fejét, biztattam, a baba azonban nem nagyon akart kijönni. Amikor az orvos elfordította a monitort, akkor éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben – emlékszik az apuka. – Ilyenkor döntést hoznak, hogy császárral kiszedik a gyereket, vagy tovább próbálkoznak anélkül. Nálunk az utóbbi mellett döntöttek. Háromnegyed óra is eltelt még, mire végül sikerült szó szerint kicibálni a kicsit. Az igazi dráma azonban csak ekkor kezdődött. A baba ugyanis nem sírt fel. Zsófi kérdezte, hogy mi történik, nekem kiszaladt a vér a fejemből, azt éreztem, mindjárt elájulok. Le is ültettek. A kicsit simogatták, próbálták elérni, hogy felsírjon, de csak feküdt ott csukott szemmel. Kiderült, hogy a köldökzsinór rá volt tekeredve a nyakára, azért sem tudott kibújni, mert az mindig visszarántotta. Vártam, hogy végre valaki mondjon már valamit, szörnyű volt a tehetetlenség. Másfél perc után aztán a kicsi elkezdett magzatvizet felköhögni. Kiderült, hogy nem került oxigénhiányos állapotba a köldökzsinór miatt, csak túl sok magzatvizet nyelt. Szépen lassan kezdett magához térni. Azt hiszem, ez volt életem leghosszabb másfél perce. Aztán jött az úgynevezett aranyóra, amit együtt töltöttünk, Nándi ott feküdt a mellkasomon, és én már a Bóbitát énekeltem neki. Már ott óriási volt a szerelem közöttünk, ami azóta is tart.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
„Zsófit látom benne”
De minden jó, ha jó a vége. A család már otthon van, és mindenki egészséges. „Mindenki azt mondja, hogy rám hasonlít, én viszont Zsófit látom benne. Ahogy hazahoztuk, nagyon szépen elkezdett növekedni. Zsófi rögtön anyaüzemmódba kapcsolt, szépen elkezdünk összeszokni családként. A lányom, Zoé is imádja a kis tesóját, és amiben csak tud, segít a baba körül. Én sokat dolgozom, de emellett amennyit csak lehet, a fiammal vagyok – mondja Balázs. – Már egyre többet mosolyog, és ránézésre is igazi kis zsivány. Nagyokat sétálunk, fürdetjük, olykor én rakom tisztába. Jövő-menő család vagyunk, szóval Nándinak hamar hozzá kell majd szoknia, hogy nálunk bizony nem unalmas az élet! De hát már a születésének a története sem volt az a szokványos sztori, ugye… Nem is mi lettünk volna, ha másként történik.”
Kiemelt kép és fotó: fotocentral.hu/Szatló Gábor
