Czeizel Gábor az édesapjáról: „Neki ezt a meccset nem a gyerekeivel, hanem a feleségével kellett megvívnia”

Ahogy minden év augusztusában, most is kitette szülei fotóit a közösségi oldalára.
Czeizel Gábor: Most volt a haláluk évfordulója, két nap különbséggel mentek el. Igaz, anyám jóval korábban, húszéves koromban. Régóta betegeskedett, altatóval aludt, majd felébredt, evett valamit, félrenyelt, és sajnálatos módon megfulladt. Éppen mentem haza, azt hittem, alszik, később vettem csak észre, hogy már nem él. A szüleim akkor már régen nem éltek együtt, apámnak jó ideje volt egy új kapcsolata a későbbi feleségével, Erzsébettel. A könyvben erről így ír: „Két felnőtt ember szövetsége volt lángolás nélkül.”

Édesapja betegsége szinte a nyilvánosság előtt zajlott.
Cz. G.: Hát igen, apám nem volt egy titkolózós fajta, amikor kiderült, hogy beteg, sokat beszélt róla. Az orvosok két évet adtak neki, ő pedig komolyan vette, ezért a kezelések mellett még nagyobb intenzitással dolgozott. Úgy akart elmenni, hogy semmit ne hagyjon félbe.

A halála utána sokáig foglalkoztatta a közvéleményt a hagyatéka sorsa.
Cz. G.: Miután apám beteg lett, megírta a végrendeletét, mondogatta, ne aggódjunk, mindent elrendezett.
A halála után nyoma veszett a végrendeletnek, mi a két testvéremmel, Barbarával és Balázzsal az égvilágon semmit nem örököltünk, ha csak nem a 12 millió forintos adósságát.

Adósságot?! Nem tudom elképzelni, hogy egy világhírű orvos nincstelen emberként haljon meg.
Cz. G.: Én sem, nem is hiszem el, de a hagyatéki tárgyalás lezárult, és hivatalosan egyetlen fillérje nem volt, sőt vagyona, ingóságai sem. Amit biztosan tudok, volt egy régi parasztházunk Dörgicsén, még apu építette újjá, de ez sem lett a miénk. A felesége lányával apámnak volt egy közös cége, a nyaraló a cég nevére került, hogy ez hogyan létezik, ne kérdezze, de cég tulajdonát nem lehet örökölni. Nyolc éve a halálának évfordulóján mindig elmegyek Dörgicsére, a nyaralónktól 50 méterre megszállok egy kis panzióban, pár napot ott töltök, a kapunk deszkájára kiakasztok egy koszorút, így emlékezem apámra. De bemenni nem tudok. Adósság, ahogy kérdezte. Állítólag a felesége lányának tartozott, láttam is erről egy papírt apám aláírásával, de meggyőződésem, a betegsége alatt, amikor már alig kommunikált, egy üres papírt aláírattak vele, és ezt utólag töltötték ki. A felesége lánya beidéztetett minket a bíróságra is, de sajnos nem tartották megalapozottnak a felvetésem.

Édesapjának hármuk mellett van két kicsi gyereke is. Ők örököltek?
Cz. G.: A kicsik sorsát elrendezte, a Czeizel-­vitamin joga az övék. Apám halála után a gyerekek édesanyja megszakított velem minden kapcsolatot, nem engedi, hogy beszéljek velük. Leginkább Andriska miatt fáj ez nekem, a keresztapja vagyok. Imádtam őt, sokat is voltunk együtt. 10 éves volt, amikor apám meghalt, Fanni csak egy, így vele nem alakulhatott ki szoros kapcsolatom.

Anno mit szólt hozzá, hogy az édesapja idős fejjel szerelmes lett a több mint negyven évvel fiatalabb jogászlányba?
Cz. G.: Apám képtelen volt szerelem nélkül élni, ezt tudtuk róla. Ahogy egész életében mindig, elfogadtam és támogattam a döntésében. Ha azt mondtam volna neki, ez nem tetszik, lehetséges, hogy elveszítettem volna. Neki ezt a meccset nem a gyerekeivel, hanem a feleségével kellett megvívnia, és ők ezt egymás között megbeszélték.

Édesapja feleségével, Erzsébettel tartja a kapcsolatot?
Cz. G.: Igen, hiszen negyven évig éltek együtt apámmal. Jóban és rosszban. Én pedig már nem haragszom senkire, nem akarok tovább az örökségen sem rágódni. Apám emlékét szeretném ápolni, mert mindennél fontosabb nekem a munkássága. És az is, hogy bár a halála után szétesett a nagy Czeizel család, mi, hárman Barbara húgommal és Balázs öcsémmel összetartunk, mindenben támogatjuk egymást.

Kiemelt képek: Dömötör Csaba, Birton Szabolcs/fotocentral.hu