Gratulálunk a Kránitz Lajos-díjhoz, amit a Játékszínben vehetett át. Ismerte személyesen is a fiatalon, 62 éves korában elhunyt színművészt?
Csonka András: A 90-es évek elején indult egy rádiójáték, a Daráló, ami 13 éven keresztül ment az akkori Petőfi Rádióban. Ebben mindketten főszerepet játszottunk, így szinte hetente találkoztunk a felvételeken. Szerettem a lényét, a tehetségét, az emberségét, még a vicces zsörtölődéseit is.
Édesapjáról, az ugyancsak színész Csonka Endréről nincs díj elnevezve.
Cs. A.: Ahogy a színészek döntő többségéről szintén nincs, és ez természetes. Én lennék a legboldogabb, ha annyira ismerném apám életművét, hogy késztetést érezzek egy díj alapításához. A köztünk lévő 50 év korkülönbség miatt én már a pályájának azt a szakaszát éltem át, ami inkább leszálló ágnak nevezhető. Élete végén egy 10 éven át tartó mentális betegség leparancsolta a színpadról is. Ha már a díjakat hozta szóba, eszembe jut egy tartozásom Lorán Lenke felé. Bandika-korom óta ismertem, és felnőttként is rajongója voltam a vibráló személyiségének és elementáris humorának. Én protezsáltam be a Família Kft.-be is, mondván, csak Ő játszhatja a nagymamámat. A temetésén, a család kérésére, én is emlékeztem rá, és ott ígéretet tettem, hogy amíg élek, őrzöm az emlékét, többek között egy nevét viselő díjjal, mert én őt tartottam a legnagyobb komikának. Úgyhogy ezt meg kell csinálnom.
Édesapja betegsége kapcsán jut eszembe, ha ön megöregszik, és ne adj’ isten, beteg lesz, szabadúszóként miből fog majd megélni?
Cs. A.: Szerintem ezt a kérdést manapság a magyar társadalom döntő többsége felteheti magának. Az én generációmnak már meg kell tanulnia az öngondoskodást. Rengeteg a bizonytalanság és a kérdőjel az életünkben. A szakmámban mindez hatványozottan igaz. A szabadúszás sokkal ingoványosabb terep, mint akár 20 éve. Nem panaszkodom, egyrészt mert egyedül élek, nem kell egy családot eltartanom, másrészt vannak stabil kapaszkodóim színészként, énekes előadóként és médiaszereplőként is. Ha a nyavalyás refluxomtól eltekintek, az egészségem is topon van, szóval a cél, hogy mindezeket megőrizzem.
Nemrég volt nyaralni, az édesanyja akkor halt meg, amikor nem volt itthon.
Cs. A.: Igen, akkor is épp nyaralni indultam az itthoni télből Dubajba. Éjszakai odaérkezésem utáni reggel kaptam egy telefonhívást, hogy anyu hirtelen kórházba került valamilyen szívprobléma miatt. Azonnal visszarohantam a hotelbe, hogy keríthessek egy Budapestre induló repülőjáratot. Csak éjszaka indult a gép, addig a telefonomat is kikapcsoltam, annyira féltem a rossz hírektől. Hajnalban a nővérem és pár barátom várt a reptéren anyu halálhírével. Szörnyű időszak következett, sokan segítettek, hogy talpra álljak, és ma már tudom, hogy ahogy ez megtörtént, az gyönyörű, mert minket csak így lehetett elszakítani egymástól. Hirtelen és anélkül, hogy egy percig is lássam szenvedni, mert épp annyira messze vagyok tőle.
Most hova, kivel utazik?
Cs. A.: Kedvenc utazási formám évek óta a tengerjáró hajózás. Ezek egyhetes élménybombák, amikor 2-3 ország több városának életébe is beleleshetek, miközben a hajók csodáit is átélhetem. Most két barátnémmal és egyikük lányával megytnk, de attól sem riadok vissza, ha épp egyedül indulok útnak. Mottóm, amit anyu mondott mindig: „Az utazási élmény az, amit soha nem vehet el tőled senki.”
Mit gondol, az ember múltja, a gyerek- és kamaszkora meghatározza a további sorsát, az életét?
Cs. A.: Az biztos, hogy a múltunk utánunk nyúl, és messzire elér a keze. Minden csalódás, feszült helyzet, indulat és persze az örömök is nyomot hagynak a lelkünkben. Én egy konszolidált, szeretetteli gyerekkor után már nem tudtam a kamaszos lázadásaimat megélni apu zárkózottsága miatt, és úgy éreztem, soha nem tudok megfelelni neki. A betegsége aztán odaláncolt a gyerekszobámba, ahol a szekrényen még Bubó doktor matricája díszelgett, és csak 31 évesen sikerült ebből a közegből kilépnem, mert nem akartam sem őt, sem anyut magára hagyni. Szóval volt is és van is miről beszélgetnem a pszichológusommal.
Azt mondta, nincs családja, akiről gondoskodnia kellene, viszont van egy nővére…
Cs. A.: Van bizony! Ő egy igazi csodacsaj, aki a legfontosabb személy az életemben. Igazi tyúkanyó, és sokkal határozottabb, mint én valaha voltam. Technikailag féltestvérek vagyunk apánk jóvoltából, de ez sosem számított. 55 éve él együtt a férjével Szegeden, náluk zseniálisabb párost soha nem láttam. Felnőtt ikerfiaik Londonban élnek, és állnak helyt, nagyon büszke vagyok rájuk.
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
